1. Fejezet

(Sziasztok!
  Íme az első fejezet!^^ Kíváncsi vagyok a véleményetekre, főleg, hogy nekem nagyon új ám ez a műfaj... Yaoit írtam már rengeteget, csak nem ilyen formában. Remélem tetszeni fog, és megköszönném, ha írnátok véleményt, hideget, meleget, amit megérdemlek!
  Jó olvasást! :)  )

Ezüstös körvonalak a mélykék éjszakában. Halk sóhajok, kimondatlan kérések, gyöngéd, lassú mozdulatok a sötétség némaságában. Óvatos, hosszú érintések, egy apró lökés, és a lepedő felgyűrődött... egy kéz belemarkolt a holdfényben úszó takaróba, megfeszült, majd ellazult, remegett, s elernyedt. Mesés ragyogás táncolt végig az izzadt testeken, felerősödött a ködösen csillogó tekintetekben, melyek képtelenek voltak eleget raktározni a pillanatból. A férfi itta magába a látványt, úgy érezte, övék a végtelen, a messzeség, az idő... holott a csodák sohasem nem tartanak örökké.
Egy másodperc, és ez az éjszaka pillangó módjára kiröppen a kezei közül - törékeny szárnyak, de elég erősek ahhoz, hogy minden akaratát romba döntsék. Ahogy mindig...
A kéz, mely eddig az ágyon pihent, lassan a rajta ülő felé nyúlt, végigsimítva annak síkos bőrén, bejárva a már jól ismert, mégis megunhatatlan utat. Ő is felült, csókoktól égő teste többre vágyott. Minden érintés nyomán egyre csak forróbb lett, mégis magához húzta, szorosan átölelte a vékonyka szépséget. Arca kéjes grimaszba torzult a legapróbb rezdüléseikre is, reszketett, mégis fesztelenné vált. Mintha minden más megszűnne, mintha kaptak volna egy kicsit a mennyből.
Teljesen összetapadtak, a mozgásuk felgyorsult, az éhes sóhajok sűrűbben szakadtak fel belőlük.
Behunyt szemekkel csókolgatta a másik izzadt nyakát, karcsú, soványka testét magához húzta, ami teljesen elveszett az ölelésében. Imádta ezt az érzést... amikor az övéhez képest aprócska kéz eltűnt az övében, amikor az a lányos szépség eltűnt a karjaiban.
Újra és újra bejárta ajkaival nyakának jól ismert, megunhatatlan vonalát, kezei egyre jobban szorították vékony derekát. Aztán tenyerei a hátára siklottak, finoman végigbecézgetve azt, közben csípőjével mélyre, lassan lökött, őrjítően és mégis tökéletesen. Gyengéd mozdulat, édes szerelemmel összesimulva ott alul... úgy tűnt, ennél fantasztikusabb nem lehetne ez az összhang... S mikor a tempója követhetetlenné vált, körmei az ölében vonagló hátába mélyedtek. Teste összerándult, lassítani szeretett volna, azonban akkor már mindketten érezték, képtelenség. Vérük forrt, testük lángolt, elméjük valahol messze és mégis hihetetlenül közel járt...
Csak húzni szeretné még a pillanatot... csak még erre az utolsó percre.

Aztán a hangos zihálásból hamarosan egyenletes, nyugodt légzés lett, visszatért a teljes csend, a teljes sötétség. Odakint lassan esőfelhők gyülekeztek, egy pillanat alatt szűnt meg a táj szépsége, elrabolva az ezüstös lepelt, amely ártatlan bársonyba vonva óvta az elmúlt óra minden másodpercét. Elérkezett a komor éjszaka ideje, az eső halk, ütemes kopogása, minden csodát a valóság hangjába ölve, megtörve azt a varázst, amely ha csak pár perce is, de elfedte a valóságot. Szürkeség telepedett a környékre, közvilágítás fénye tűnt föl, a holdét utánozva – megpróbálta lemásolni, megpróbált ragyogni, azonban bágyadt csillogása elveszett a sötétség kegyetlen labirintusában. Ez a napszak nem tűrheti azt, amit ember alkotott... inkább elfedi egy újabb kendővel.
Nem oly szépséges, mint az álmok vágyból szőtt selyme, rideg, átláthatatlan, de megóv minden emberi tettől. Mert van, aminél kedvesebb a feketeség. Hiszen nem lehet „minden” elrontva...

Feketeség, melyben még egyszer utoljára megtalálta a mellette fekvő ázott tincseit. Még kereste a tekintetét, még reménykedett, hogy a szemeibe pillanthat. Nem láthatta többé...
Végül végigsimított izzadt arcán, haján, majd hagyta, hogy feleméssze őket a végeláthatatlan sötétség...


Sötét árnyék vetődött a szoba falára, mikor felkapcsolta az éjjeli lámpáját. Fejében zavaros gondolatok kavarogtak, frusztrált, fáradt sóhajai újra és újra elhagyták a száját. Tudta, mibe ment bele, tudta, hogy őrültséget csinált. De már képtelen volt lemondani róla...
Idegesen beletúrt a hajába, s inkább kiült az ágy szélére, háttal az üresen maradt helynek, a kihűlt takarónak. Nem akarta látni, hogy az alig néhány perce átélt csoda után egy újabb álmatlan éj következik. Hiába próbálta minden egyes pillanatát magába inni, a varázslat távozott a fiúval együtt, amilyen hamar jött, olyan gyorsan tűnt tova. Míg tart, míg a mámor ringatja a testét, megnyugszik és valóban elhiszi, hogy a szerelme nem hiábavaló.
Mikor visszagondol, már hallja partnere fájdalmas, elfojtott nyögéseit, megjátszott kéjes sóhajait. Számára is kellemessé, vagy legalábbis elviselhetővé akarta tenni az együttléteket, viszont ez egyenlő volt a lehetetlennel. Ebben a 'kapcsolatban'' egyedül ő a szerelmes, ő az, aki ezt igazán élvezi. Ez ellen pedig nem tehet...
Kezeibe temette arcát, behunyta a szemeit. Tombolni lett volna kedve, ököllel a saját képébe vágni, ha már a múlton változtatni nem lehet. Azt sem tudta eldönteni, ez egyáltalán előny-e bármelyiküknek is?
Ő kérte fizetségképp ezt a fiútól. De miután elmegy, az az édes érzés semmivé lesz, álmatlanul hánykolódik az ágyában, olyan, mintha minden csak egy egyszerű képzelgés lenne. Mintha meg sem történt volna, csak a gondolataiban - de még ott is fájdalmas az egyiküknek.
Tudta, hogy sohasem kaphatja meg őt. Képtelenség. Miért hitte, hogy ez a megoldás? Mindkettőjüket tönkreteszi. Tisztában volt vele, mit tesz, mégis belement, tudta, ez egy ördögi kör, ahogy azt is, hogy nem lesz képes kilépni belőle. De belement... Miben hitt? Miben bízott? Mi lehetett az a hirtelen őrület, ami azt mondta, megteheti?
Ez úgysem tarthat örökké, annyira a penge élén táncoltak, lehetetlen, hogy ez sokáig így folytatódjon. Viszont rá kellett jönnie, bármilyen mocskos és valójában önsanyargató az, amit csinál, még mindig akarja ezt. Ha csak azért a heti egy óráért, de szüksége van rá. Mindennél jobban.
A fiúnak pedig az ő segítségére...
  Végül keserű szájízzel felállt, hogy kimehessen az erkélyre. Halkan nyitotta ki az üvegajtót, mintha bárki is meghallhatná, ugyanúgy surrant ki, ahogy nemrég az a fiú, aki magával vitte az ő épen maradt gondolatait. Majd nekitámaszkodott a korlátnak, merengve bámulva le a földre. Lámpájának fénye egy kicsit átszűrődött a függönyön, minimális világosságot adva neki - látta, hogy már minden házban villanyoltás volt. Még a szemben lévő lakásban is, semmi mozgás, sehol egy kis világosság.
Nyoma sem maradt annak, hogy ott egy fiú halkan, észrevétlenül kimászott az ablakon, ellógva otthonról. Óvatos volt, holott senkije sem foglalkozott azzal, hogy eltűnt... nem vették észre, sosem bukott le, de mindketten tudták, hogy az sem jelentene semmit. Akár fényes nappal is lehetne, akár távozhatna nagy zajjal is, őt mintha senki sem látná rajta kívül.
Néha eszébe jutott az a képtelen gondolat, miszerint csak ő képzelte magának azt az angyalt, s ezért nem foglalkozik vele senki. De hiszen látta már a szüleit is, persze, hogy van családja. Éppen ezért rettegett a pillanattól, mikor talán lebukik, hogy éppen az ő háza felé jön...
Már ha törődne vele valaki...
Szomorúan gondolt arra, hogy ő igenis törődött, csupán egyáltalán nem úgy, ahogy azt kellett volna, ahogy azt szabadott volna. Elképesztő vágyat érzett aziránt, hogy a karjaiban ringatva altathassa el, hogy megvédhesse a törékeny testét, hogy megkaphassa a mosolyát... A mosolyát, melyet még senkinek sem mutatott meg.
Még egy utolsó pillantás, még egy utolsó sóhaj az őt kínzó éjszakába, majd ismét bement a szobájába. Nem bírta nézni a lámpák gyenge világát, a kihalt utcát, a szemben lévő házat. Azt a lakást, melyben egy fiú már biztosan aludt, hacsak nem reszketett még mindig a testét érő érintésektől.
Hiszen ő azokat sohasem kívánta... olyan ez, mint az erőszak. Kedves vele, türelmes és óvatos, de erre nincs szebb szó
Megerőszakolta. Többször is...
Nem akart visszafeküdni az ágyába, percekig csak állt és figyelte az összegyűrt lepedőt, a szétdobált párnákat. Biztos volt benne, ma éjjel sem fog aludni. Álmatlanul hánykolódik a másik illatában, mely már beleivódott a párnájába, lepedőjébe... türelmetlenül várva a következő alkalmat, hogy akkor, arra a kis időre a sebei gyógyulhassanak, majd újra felszakadhassanak.
Végül a puha takarók ölelésébe zuhant, nem törődve azzal, meghallják-e a hangos puffanást, amivel ez járt. Egyszerűen lekapcsolta a kislámpát, a plafonra meredt, és elmerült a gondolataiban.
Visszaemlékezett a fiú arcára, mikor elmondta neki, mit kér a segítségéért cserébe: félelem, bizonytalanság, hitetlenség, bizalmatlanság. Látta rajta, mennyire nehezen dönt, s még ő maga is csak akkor érezte igazán a dolog súlyát, mikor kelletlenül ugyan, de a fiú elfogadta. Tudta, hogy rá fog bólintani. Kénytelen volt. És még ma is csak a szánalmas önsajnálatba menekül...
"Hülye vagy, JongIn. Őt kérted..." - Keze ökölbe szorult, szemei hirtelen lecsukódtak. - "Őt kérted védelemért cserébe..."