7. Fejezet

  (Sziasztok!^^
  Nagy nehezen összedobtam ezt a részt is – na átnézve nincs, szóval hiba lehet benne. Kizárt, hogy ne legyen... O_o Tényleg egy elég nehéz rész volt, fogalmam sincs, miért, de megszenvedtem vele, mire mindent leírtam.
  Nem tudom, érződik-e is rajta, hogy vért izzadtam közben, valószínűleg igen... viszont remélem, tetszeni fog, és most már legalább kijelenthetem, elkezdem kibogozni a szálakat. :D Lesznek itt még bonyodalmak bőven, azonban már én is idejét látom annak, hogy magyarázkodni kezdjek. Örülnék a véleményeteknek! :)
  Jó olvasást!^^)

  ChanYeol pov:

  – Csatlakozz hozzám...   A teste megrezzent, a levegő megfagyott, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy pillanatra mintha jeges karmok vájtak volna a hátamba, mintha az ő teste is kővé dermedt volna... láttam minden egyes rezdülését, megfeszült izmai alig észrevehető remegését, éreztem a bennem pusztító fagy éles fájdalmát.
  És egy másodperc alatt múlt el mindez.
  Fellélegeztem, a gyilkos karmok kihúzódtak belőlem, hagyták a testem ernyedten összeesni... és valóban, olyan volt, mintha a hátam fáradna, kissé előregörnyedtem. A hideg hamarosan eltűnt, az ő tartása is higgadtabbá változott, reszketése abbamaradt, fejét felemelte, egyszerűen kihúzta magát.
  A kínos csend még mindig ott lebegett a helyiségben, a fülem sípolt, a szám kiszáradt, s csak a válaszra vártam.
  – Tudod a válaszomat. Akkor miért kérded?
  Hangja halkan szólalt fel – ahogy mindig. Semmi nyoma már a félelemnek, meglepettségnek, vagy bárminek, amit emberi érzelemnek lehet nevezni. Talán a kedvessége... ez az, amit mindig, minden helyzetben megőriz. Őszintén csilingelt szavaiban a jóindulat, hiába lehettek volna mondatai bunkók és gúnyosak... ő arra nem képes. Mosolyát még senki sem láthatta, de sohasem sértett meg senkit, sosem viselkedett kelletlenül vagy lenézően, teljesen kizárta annak a lehetőségét, hogy valakit a szavaival bántson.
 Bevallom, nem tudtam, ezt tisztelnem kellene-e, vagy sem...
  – Szerintem még te sem tudod a választ.
  – Egyértelműen nemet mondok. – Kicsit távolabb lépett, őzike szemeit mélyen az enyémbe fúrta. – Miért kérdezted? Semmi értelmét nem látom.
  – Előnyös lenne neked, ha csatlakoznál. Nem kellene JongInra várnod minden pillanatban.
  – Azt hiszem, mondtam már; én sohasem számítok rá.
  – De tudod, hogy meg fog menteni. – Álltam a pillantását, higgadtan figyeltem hófehér arcát.     Mosolyom ugyan kicsit lehervadt, de nem annyira, hogy magabiztosságom eltűnjön, így nem foglalkoztam vele: meg akartam őt győzni. Nem kellett most az álca, nem kellett semmi más, csak kitartás és szavak.
  Nem vettem biztosra a sikert – egyáltalán nem. Semleges érzelmeim támadtak ezzel kapcsolatban, az eszem dolgozott a következő és a következő mondaton, azonban nem aggódtam. Ha ezúttal nem sikerül a dolog, menni fog legközelebb, ha most elszúrom, legközelebb nem fogom. Okos fiú, ezt ragoznom sem szükséges, meg fogja érteni, mit akarok. És azonnal tudni fogja, hogy bele kell mennie.
  – Jobb esetben – jegyeztem meg mellékesen.
  – Vagy nem. Nem számíthatok mindig másra, akkor nem élnék sokáig.
  – Miért, magadra számíthatsz? Megvereted magad. JongInnal legalább annyit elértél, hogy még haza tudsz menni a saját lábadon. És ennyi. Nincs tovább.

  – Igen, számítok magamra – bólintott. – Előbb, mint arra, akit nem is ismerek.
  – Bolond vagy.
  – Te pedig még mindig nem válaszoltál az én kérdésemre. Miért szeretnéd, hogy csatlakozzak?
  Csend.
  Jobbnak láttam, ha mégiscsak előveszem a mosolyom, hátha hatással lesz. Nem csupán rá... saját magamnak is adok vele egy nagy adag magabiztosságot, és azonnal több a sikerem a tőle.
  Csend.
  Nem voltam biztos benne, kimondjam-e. Egyelőre nem lenne előnyös, ha pontosan értene mindent, nem engedhetek betekintést mindenbe. Viszont nem fogok hazudni. Szemét vagyok, gúnyos és idegesítő, viszont pont neki nem leszek hajlandó kitalálni valami mentséget.
  Csend.
  Nem? Akkor meg mit akarsz mondani, ChanYeol? Ott az a híres eszed a fejedben, miért nem használod? Istenem... mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem a kemény fiút kellene játszanom. Kényelmes álca, de valljuk be, még nekem is idegölő tud lenni, ha rám erőltetik.
  Csend... kuss és kész!
  – Nem is azzal kezded, hogy ez neked miért előny? Mert én nem hiszem, hogy minden pozitívumát látod ennek a lehetőségnek.
  – Konkrétan egyetlen pozitívumát sem látom.
  – Akkor vegyük sorban! – Felvontam a szemöldököm. Na jó... azért nem teljesen haszontalan az ajánlatom, már ha az ő szemszögéből nézzük. Kezdjük ott, hogy mivel JongInnal nem megy sokra, mindjárt előnyösebb vagyok. Már ez elég ahhoz, hogy legalább egy pillanatra megforduljon a fejében az az alternatíva, miszerint a nyakamba ugrik és elfogadja minden feltételem. – Először is JongIn egyet jelent a teljes bukással, de kétlem, hogy ezt ne tudnád. Másrészt ki a fene akarna még packázni veled, ha egyszer mellettem állsz? Mindkét nagyobb banda így kilőve, a többitől meg valószínűleg szinte végleg megszabadulnál. És legfőképp, nekem sem jutna eszembe mondjuk tisztítószert folyatni az agyadba.
  Egy újabb másodperc, amikor nem szól egyikünk sem, s amikor azt hiszem, talán tényleg elgondolkodik az igazamon. Egy újabb pillanat, ami várakozással tölt el. Reményt hagy, és én ennél semmit sem gyűlölök jobban.
  – Hm, nem értem, miért lenne akkora bukás JongIn. Sosem tudtad legyőzni.
  – Talán nem... – A szemeim összeszűkültek, egy apró izom megrándult az arcomon. – De sohasem volt erősebb és nem is lesz. Nem mellékesen olyan problémái vannak, ami főleg számodra zavaró lehet. Khm, „zavaró”... - köhintettem egyet, csupán aprócska célzás gyanánt. Megérdemli az a gyerek, hogy a kis madárkája megtudjon ezt-azt róla. Ennyivel csak tartozom, ha már úgyis belekényszerítem ebbe az egészbe. Kétlem, hogy sokat érne LuHan szemében, de én próbálok kedves lenni...
  – Mire gondolsz ez alatt?
  – Tudod te azt. Nyilvánvaló.
  Erre felsóhajtott, majd hirtelen felkapta a cuccát. Még egyszer a szemembe nézett, majd megindult az ajtó felé, minden szó és reakció nélkül. Nem tudtam, utánaszóljak-e, vagy ez egyszer hagyjam elmenni... mindkettőt egyformán szerettem volna, és nem voltam biztos benne, melyik az ésszerűbb megoldás. Őszintén? Egyik se. Viszont adnom kellett valami értelmet ennek a beszélgetésnek, mivel így legfeljebb hülyének néz, mert nem tudhatja pontosan, mit akarok.
  Hehh... ChanYeol, úgy beszélsz, mintha te annyi mindent értenél... holott néhány ok még számomra sem egészen tiszta, és kezdek attól félni, hogy soha nem is lesznek azok.
  Elnéző mosollyal követtem szemeimmel alakját, míg kitárta az öltöző halványkék ajtaját. Ekkor azonban megfordult. Egy röpke pillanatra még habozott, száját kinyitotta, de nem szólt rögtön:
  – Van valami JongInban, ami benne nem olyan visszataszító, mint benned. De mindkettőtökben meg van, és mindketten tudjátok. Csupán az egyikőtök nem meri bevallani...
  Értettem a célzást.


  JongIn pov:

  Egy mély levegő, majd kortyoltam még egyet a teámból.
  – JongIn, nem igaz, hogy már megint minden szanaszét van! Hol a pizsamád? Már mióta ki kéne mosnom, de sosem találom meg ebben a kupiban!
  Halkan megköszörültem a torkom, mint aki nagyon komolyan veszi a szidást, és lesütött szemekkel iszogattam tovább az asztalom előtt ülve. Anyám fel-alá járkált a szobámban, mint a mérgezett egér, a haja égnek állt a rendetlenségtől, vékony lábaival egyfolytában a földön heverő tárgyakat kerülgette. Könyv, toll, papírgalacsin, füzet, kislámpa, kanál, doboz... én tényleg nem hittem volna, hogy lehet ennyi minden ebben a szobában, amíg szét nem dobáltam mindent. Nos... ideges voltam. Kissé...
  – Ez nem igaz... mit keres itt ez a tányér? Ezért nem találom már hetek óta a mosogatóban!
  Egy újabb megbánó sóhajt intéztem felé, aztán magam elé meredve ittam tovább. Azonban a tea csak nem fogyott, anyám csak nem akart kimenni, az este csak nem akart elérkezni. Bár az iskolából már megmenekültem, a házimunkától is félig-meddig, az idő nem rohant úgy, mint szokott.   Mindennel végeztem, éppen takarítani kéne, viszont más tényleg ne vár rám ma.
  Kezdek félni, hogy az összes péntek ilyen lesz...
  – JongIn, mikor akarsz ennek a pokolnak nekiállni?!
  – Itt van rá a hétvége, anya.
  – Persze... mindig ezt mondod. Szerinted meddig tűröm még ezt?
  – Tapasztalataim alapján minden hétvégén ugyanannyira borulsz ki. Pedig még olykor takarítok is.
  – Mikor, édes fiam, mikor? Hány hónap kellett neked ahhoz, hogy ennyi koszt összegyűjts ebben a porfészekben?!
  Itt már inkább nem tettem hozzá, hogy pár perc is elégnek bizonyult, mert valószínűleg én magam végeztem volna a kukában. Szinte szóról-szóra ugyanezeket adta elő minden alkalommal, de azért annyira szemtelen nem akartam lenni vele szemben, és valljuk be, anya elég ijesztő, ha megerőlteti magát. Magas, soványka nő, olyan hanggal, hogy a szomszéd utcában is rajtam röhögnek, amikor leszid a rendetlenségem miatt.
  Talán neki kéne állni csinálni valamit... legalább LuHant ne ebben a mocsokban fogadjam.
  – Oké, még ma elkezdem. Jó?
  – Ez a minimum, Kim JongIn! Holnap reggel az első dolgom lesz ellenőrizni! - Azzal ki is ment, hangosan becsapva maga után az ajtót. A fa nyekkent egyet, s ugyan a zár nem adta meg magát teljesen, hallottam anyám mormogását a folyosóról, miszerint nem áll szándékában újat csináltatni.
Én lehajtottam a maradék teámat, aztán valóban nekiláttam a takarításnak. Ha nem is haladtam sokat, legalább a földre leszórt tárgyakat felszedegettem, s elhelyeztem őket az asztalon, szekrényen... vagy ha nem maradt helyük, bedobtam őket valami eldugottabb kis zugba, ahonnét elsőre biztosan nem tűnnek fel. Nem jókedvemből szoktam a padlóra a pakolni... máshol nincs hely, de hát ezt anyámnak magyarázhatom!
  Így telt a délutánom.
  Aztán pár órával később lementem a szüleimhez elköszönni, megfürödtem, s lefeküdtem az ágyamba. A kislámpát felkapcsoltam, az erkélyajtót nem zártam be, a függönyt kissé elhúztam... és már megint nem tudok mit csinálni. Ahogy egy hete, most is bámulom a falat üres tekintettel, a munkával túlságosan hamar végeztem, nincs már mivel húzni az időt, a könyvek nem kötnek le, a gépem sem.
  Tanulni meg... azt meg azért mégse.
  Az agyam járt, a gondolataim nem hagytak nyugodni, ChanYeol vigyora folyton megjelent a fejemben, ami semmi jót nem jósolt. Nem tudhattam, mire készül, nem láthattam a fejébe, és kezdtem aggódni. Nagyon. Akárhogy is nézem, valahol előnyben van. Míg én azt sem tudom, mit akarok, neki kész terve van és mint mindig, mindenben biztos, mindent leellenőrzött. Felkészült, okos, megfontolt, nem úgy, ahogy most én.
  Az az opció is megfordult a fejemben, hogy talán tényleg át kéne adnom az irányítást Laynek, amíg összeszedem magam, és akkor legalább ő gondolkodhatna tiszta fejjel. Aztán beláttam, ennél nagyobb baklövést nem is követhetnék el: Yixing reális, előrelátó, ami annyit jelent, hogy lefújná az egészet és hagyná LuHant a pokolba menetelni. Ezt pedig nem engedhetem meg. Még ha egyszerűbbnek is tűnik, akkor sem.
  Inkább vállaljam, hogy vereséget szenvedek? Nem csak rólam van szó, hanem tizenegy másik emberről, akiknek nagyon nem tetszik a helyzet. Mit ne mondjak, nekem sem. De nem vehetem őket semmibe, velük is törődnöm kell, éppúgy, ahogy azzal a szerencsétlen őrülttel, akit valamiért mindenki kiszemelt magának. Kezd idegesíteni, hogy akarata ellenére nincs baj, amibe ne keveredne bele. És mint általában, most is nyakig benne van.
  Ezúttal két konkurens bandát húzva maga után.
  Kezemet a szemeim elé raktam – kezdett fájni a fejem, úgy éreztem, a vívódásaim önmagammal legyőzik a legerősebb gyulladáscsökkentő gyógyszereket is... szétrobban a fejem!
Nincs mit tenni, terv semmi, nem sétálhatok ki ebből – noha még benne sem vagyok igazán – de nem is küzdhetek akárhogy. Bármit lépek, ChanYeol magabiztossága megmarad, a taktikája mindig jó, ötlete mindig lesz ellenem.
  Talán életemben először teljesen tehetetlennek éreztem magam. Nincs senki, akivel megbeszélhetném mindezt úgy, ahogy van – a fiúknak nem igazán mesélhetek LuHanról. Persze, valamilyen szinten megtehetném, de egyelőre nem tartom jó ötletnek. Valószínűleg még nagyon sokáig nem tartom jó ötletnek... viszont így anyáék kizárva, a barátaim vagy a bandámban vannak vagy pedig csupán haverok, akiknek erről nem szeretnék beszélni.
  Megkönnyítené a dolgom, ehhez kétség sem férhet. Ott kezdődik a probléma, hogy ez feltételes módban van, ami így megint csak nem ér semmit sem...
  – Öhm... jól vagy? - hallottam meg egy halk kérdést az erkély felől, mire hirtelen kivágódtam a takaró alól.
  Egy pillanatra megszédültem a gyors mozdulattól, a szemeim fókuszálatlanul keresgéltek... egészen addig, amíg fel ne fogtam, hogy konkrétan a semmitől ijedtem meg annyira, hogy normális ember minden bizonnyal hívta volna a mentőket a képem láttán. – Nem akartalak megijeszteni.
  – Semmi gond – mondtam, majd kicsit megütögettem magam mellett a takarót, jelezve, hogy üljön le.
  Erre szinte azonnal meg is indult felém, kimért léptei lassan közeledtek az ágyam felé. Ruhájának halványkék anyaga látszottak olyan sápadtnak, mint a bőre – arra gondoltam, akár le is vehetné. Végül a fejemet megrázva elkergettem (ideiglenesen) ezeket a mocskos gondolatokat.
  – LuHan... nem keresett meg mostanában ChanYeol...?
  – De, megkeresett. Tudod jól. – Őzike szemei rám meredtek, testtartása nyugodtnak tűnt, ami kicsit megnyugtatott. Feltételezem, észrevette, hogy most nem az lesz az első, hogy rávetem magam, hanem beszélgetni szeretnék. Féltem, hogy egyetlen kérdésemre sem akar majd válaszolni... és meg is érteném. Mégis reménykedtem, próbálkoztam, hátha. Hátha hajlandó csak egy keveset mesélni magáról, csak egy kicsit közelebb enged magához.
  Szánalmas kérés, én azonban szerettem volna tudni, mi járhat a fejében, min gondolkodhat. Nem is számítottam arra, hogy komolyabb dolgok fognak itt kiderülni, de a remény akkor is bennem élt.
  – Tudom – bólintottam. – És... miért? Nem mondott semmit a terveiről? Szerintem tisztában vagy vele, mivel járhatnak a „látogatásai”.
  – Persze. Viszont nekem sem mondott semmit, nyilván. Úgyhogy nem tudok információkat.
  – Nem félsz?
  – Nem hiszem, hogy olyan tervei lennének, amiket nem élek túl.
  Erre elhallgattam. Most vagy mazochista, vagy tud valamit. De akkor miért hazudna? Ő sohasem hazudik.
  Lopva az arcára pillantottam, látványa nyugtatóan hatott rám, érzelemmentes babaarca minden apró rezdülés nélkül meredt előre. Nem hiszem, hogy ne lenne tisztában azzal, mik a következményei ChanYeol „barátkozásának”, azonban hűvössége megijesztett: mi lesz, ha ő ezt tényleg semmibe veszi? Mi van akkor, ha nem lesz hajlandó együttműködni velem?   – LuHan... – megnyaltam ajkaimat, majd felé fordultam – Válaszolnál néhány kérdésemre?

 

  Aznap jöttem rá, hogy eddig még sohasem gondoskodtam igazán a csapatomról. Sohasem volt még akkora útvesztő, amikor valóban szükségük lett volna egy vezetőre, rám... tudtam, hogy minden egyes döntésemnek végzetes következményei vannak, most fog eldőlni igazán, érek-e annyit, mint egy vezér.
  És aznap jöttem rá, hogy lehetetlen dolgot követtem el. „Kivágódni a takaró alól”... lehetetlen, mégis megtettem. 

  

6. Fejezet

(Nnna, sikeresen megérkeztem!^^
Kérem szépen, ez itt pontosan 3658 szó és 24936 karakter, úgyhogy büszke vagyok magamra! A tartalomról hadd ne nyilatkozzak, de nagyon remélem, hogy majd' hét oldalnyi szöveg nem teljesen kukába való... O_o Mert akkor egyenesen ugrok neki az üvegablaknak! :D
Nos, és a másik, hogy nagyon kíváncsi lennék arra, ki mit gondol ChanYeol karakteréről – biztos láttátok facebookon, hogy ő is a főszereplők közé tartozik – mert egyszerűen fogalmam sincs, milyen lett. Átolvastam párszor a fejezetet, én nagyjából okénak látom őt, de tényleg nagyon-nagyon érdekel, Nektek hogy tetszik! :)
Aki pedig azt hitte – mert vagytok egy páran ilyenek – hogy nem kavarom tovább a dolgokat, az fogja a fejét, mert megint sok információt lehet ám feldolgozni! XDD
Jó olvasást!^^ )

Két fekete, két fehér, két rózsaszín. Tenyerén érezte az illatos szirmok lágy selymét, az apró nedvességet, melyek cseppenként ragyogtak rajtuk, a törékenységet, ami miatt minden alkalommal megremegett a keze. Úgy tűnt, mintha a virágok embereket jelképeznének, mintha életek súlyát vinné magával... S amíg a karcsú lelkek ujjai közt raboskodtak, valahol az ő szíve sem volt szabad – érezte, felelős, felelős olyan dolgokért, amikről sohasem tehetett.
Mégis ott reszketett benne az apró félelem, izgalom, bizalmatlanság és idegesség, tudta, hogy ő mindenért hibás, holott talán nem is vétett semmit.
A bűntudat baljós árnyékként követte, dühösen magasodott fölé, úgy tűnt, bármikor elnyelheti, bármikor megölheti... azonban a gonosz csak állt és várt, olykor fenyegetett, olykor megmutatta hatalmas erejét, de sosem lépett. Alakja hol emberivé változott, hol rózsává, hol alaktalan magánnyá, amely mindig benne élt, mindig vele volt, és nem hagyta magára.
Mikor azt hitte, egyedül van, hitte, hogy békében van, csupán egy emlékre, egy gondolatra volt szükség – a fájdalom nem hagyta megszűnni ezeket, nem engedte, hogy egy pillanatra is gondtalan legyen.
Még így, virág formájában is érezte, amint a rózsa már régen leszedett tüskéi mardossák őt; belülről, a teste legmélyén, ott, ahol a gonosz valójában élt. Szinte tényleg elhitte, hogy néhány szál növényben rejtőzhetnek életek... életek, melyeket nem mentett meg, emberek, akiknek minden bűnét ő gyónja meg, lelkek, amiknek sikolyait néha még ma is hallja.
Mert így született. Védtelenül, tudatlanul, félve és a halált kívánva, mocskosan, bűnösen. Ha legalább ő maga el tudná dönteni, hibás-e bármiért is...
Azonban hiába a feltett kérdések, hiába a végtelenbe üvöltött ígéretek, imák... mindig is tudta, ki lesz a háború győztese, mégis belekezdett. Felállt, újra küzdött, addig, amíg ismét össze nem tört teljesen. Térdre rogyott, az ereje elhagyta, fejét megadóan lehajtotta – de ekkor már készült, már megvolt a következő harc stratégiája, már megvolt az alapja. A gyűlölet izzott a szemeiben, abban a szempárban, melyben örökké csak a hűs óceán áttörhetetlen nyugalmát látták.
Senki sem pillanthatott be a fal mögé, senki előtt sem vehette le a maszkját... vannak dolgok, amikről jobb, ha az emberiség nem tud, jobb, ha örökké titok marad. Mert hazudni mindig könnyebb, mint bízni... bízni és felvállalni. Ez az, amit ő sohasem tehetett, és bár szerette volna, őszintén szerette volna egyszer eldobni a maszkot, tisztában kellett lennie azzal, lehetetlen.
Nem hagyhatja, hogy az emberek meglássák az ezernyi sebből vérző, szétmarcangolt és meggyötört fiút. Azt a harcost, akit talán messiásnak, megváltónak neveznének, hősnek vagy bármilyen őrültségnek...
Viszont ő tudta, hogy nem létezik messiás. Megölnek vagy megölöd magad – hiába követte őt útján a bűnhődők sötét lovagja, nagyon jól tudta, hogy a legtöbb kárt saját magában teszi majd. És a lovag is tisztában volt ezzel...
Aztán letette a rózsákat. Mintha tonnányi súlytól szabadulna meg, teste fáradtan elernyedt, száját hangos sóhaj hagyta el. Végre... terhei egy részétől megszabadult. Csak ideiglenesen, csak egy rövid időre, múló pillanatra, de olyan volt, mintha csupán a saját életéről kellene gondoskodnia. Úgy tűnt, az idő vad rohanásában egy másodpercre megállt, hátranézett, a múlt szemébe, a múlt lelkébe. Tekintetük találkozott, szinte érezte, ahogy a jelen elképesztő sebességgel száguld el a teste mellett. De ő megállt. És belenevetett.
Felszabadultan, kárörvendően, de őszintén.

JongIn pov:

– Már nem azért, de... JongIn, nekem ez nagyon nem tetszik. Remélem, tudod, mit csinálsz – szólalt meg mellettem egy aggódó, kétségekkel teli hang. Én még mindig gondolataimba merülve bámultam magam elé, fél füllel hallva, mit mondanak a mellettem lévők, így erre sem reagáltam azonnal. Nem voltam biztos benne, mégis mit kéne most tegyek? Kiboruljak és idegesen mászkáljak fel-alá, játsszam a komoly vezért és tervezzek, vagy egyszerűen nevessek egy jót a kialakult helyzeten.
Igazából az utóbbihoz volt kedvem...
– Szerintem itt senki sem tudja, mit csinál – feleltem végül. Felemeltem a fejem, majd komoran végigpillantottam a csapaton: Xiumin, SeHun, Lay, BaekHyun, Suho... mindenki jelen volt. Mind a tizenegy emberem ott állt körülöttem, amitől máskor büszkeséget éreztem, elégedettséget – most pedig szánalmas tanácstalanságot. Lehet, nem illik egy bandavezérhez, azonban sokkal kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, mint azt először gondoltam.
Olyan akadályba botlottunk, ami megköveteli a maximális figyelmet, tervezést és óvatosságot. Csak egyszer kell hibázni...
– Kezdjük ott, hogy miért megyünk ebbe bele? Van ennek értelme? - aggodalmaskodott tovább Xiumin.
– Természetesen, van értelme. Nem hiszem, hogy adtam volna ki olyan parancsot, ami ne lett volna lényeges.
– Igen-igen, nyugodt vagy, mint mindig... de mióta fontos neked annyira ennek a fiúnak a testi épsége? Egyszer csak jöttél azzal a kéréssel, hogy figyeljük, azóta nem is tudunk semmit.
– Megismertem. Ennyi. - Kiegyenesedtem és nekidőltem az egyik szekrénynek. Sosem szerettem az iskolában tartott megbeszéléseket... azt pedig különösen nem, amikor LuHanról kérdeztek, bármilyen okból kifolyólag. – Most nem is ez a fontos.

– Nem vagyok benne biztos, hogy megéri ez az egész. - Lay hangja, mint mindig, most is halkan szólalt fel, de azonnal odakaptam a fejem. Arcára árnyék vetődött, a délutáni nap fénye mégis megcsillant szemeiben, amik ismét komolyságot és megfontoltságot tükröztek.
Ez így működik: amikor én nem vagyok magamnál, Layre kell hallgatni. Különben eluralkodna a káosz.
– Nem tudom, mi a terved vagy miért csinálod, de kezdem nagyon úgy érezni, hogy vagy valami hatalmas hülyeségre készülsz, vagy pedig te vagy a megváltó. Mert ehhez annak kell lenni...
– Megoldjuk – sóhajtottam. – Kitalálok valamit. Persze, ez így nagyon bizonytalan, és tudom, mik a kockázatok, nem őrültem meg teljesen.
– JongIn, te vagy a banda esze, tudom. Hallgatunk rád. Viszont ChanYeol is egy nagyon okos ember, akinek szintén megvannak az emberei.
Egy újabb sóhaj, majd segítségkérően meredtem a plafonra. Laynek igaza van, ehhez kétség sem férhet, viszont nem adhatom fel a harcot, az is biztos. Bármit lépek, bármit teszek, túl nagy a kockázat, nekem pedig mérlegelnem kell úgy, ahogy azt egy vezér tenné. Ésszerűen, megfontoltan, mégis gyorsan és merészen. Különben minden odaveszett.
Mert igen. Addig minden rendben van, amíg a konkurens falka egy-egy nyeszlettebb tagja kínozza azt a szerencsétlen fiút, elvégre az még viszonylag egyszerűen megoldható. Az embereim és én is figyelek, baj nem lehet. Azonban az ilyen ismeretlen személyek ugyan eltűnnek a tömegben, egy bandavezér már egészen más... az port kavar, ha egy tekintélyes, hatalommal rendelkező főnök vet szemet valakire. Az ilyesminek híre megy, az ilyesmit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az ilyesmit nem lehet megúszni...
Ha egyszer belekeveredek, végleg ott is maradok: küzdeni fogok, vagy már az elején kilépek. Két járható út van, de nekem egyik sem tetszik.
– Még ötletem sincs, mi lesz – mondtam kelletlenül. - A háború elkerülhetetlen, de ezt úgyis tudjátok. Nem hiszem, hogy ChanYeol most ne azon törné a fejét, mit kezdjen velünk, és hogy nem aggódik. Nincs előnyben.
– Egy ballépés, és abban lesz.
– Nincs ballépés, SeHun! - Talán a kelleténél jobban felemeltem a hangom; SeHun nem szólt többet, csak összeszorított szájjal elfordította a fejét.
Voltam olyan ideges, mint ők, talán még jobban. Tudtam nagyon jól, mit jelent egy meggondolatlan tett – ilyenkor nem számítanak az egyéb érzelmeim, nem számít, mennyire feldúltak a napjaim és mennyire össze vagyok zavarodva, én vagyok a vezér. Felelős vagyok az embereimért, minden lépésemért, akkor is józannak kell lennem, amikor ez lehetetlennek bizonyul. Ahogy jelenleg is...
Már nem csak „másnak”, hanem betegnek is érzem magam, amit nem tudok hová tenni. Képtelen vagyok kiigazodni magamon: ez jó vagy rossz? Olyan, mintha a testem egyszerre akarna őrült s normális is lenni, a szívem ide húz, az eszem oda... és kezdem úgy érezni, hasonlítok LuHanra.
Kinevettem magam egy párszor emiatt, ennek ellenére nem lehet kitörölni a gondolatot a fejemből. Vannak pillanatok, amikor teljesen biztos vagyok abban, ő is keresztülment ugyanezeken, ő is átélte ugyanezeket. Igazából a mai napig nem találok rá magyarázatot, miért mentem oda aznap hozzá... hogy mondja meg, mi történik velem, mondja meg az igazat.
Hisz semmi garancia nem volt arra, hogy mi hasonlítunk bármiben is. Először azt hittem, nem is érti, mire gondolok, elvégre hogyan is érthetné? Feltettem neki egy kérdést, amivel legfeljebb annyit harcoltam ki, hogy bolondnak nézett. És én sem vélekedtem volna másként a helyében...
Elküldött, amiből tudtam, fogalma sincs az egészről, és nyilván teljesen mást élt meg, mint én. Jobban belegondolva, az én problémám nem is „probléma”, hanem egy egyszerű őrültség, amit lehet, csak bemeséltem magamnak. Mert valljuk be, a gondjaim java részét magamnak kreálom, ráadásul ki is tudnék lépni belőlük.
Csupán egy akadálya van: nincs elég akaraterőm.
Ilyenkor nem értem, mit tisztelnek bennem az embereim... úgy érzem, nem vagyok elég jó, hogy ilyen rangom lehessen, hiszen most is az önsajnálatba menekülök. Nincs, aki meghallgasson, ezért magamnak öntöm ki a lelkemet, mintha az segítene.
Mintha az önsajnálaton bármi is segítene a tetteken kívül. Bár, ha minden kötél szakad, ezzel legalább megteszem az első lépést afelé, hogy egy képzeletbeli barátot kreáljak magamnak... Most őszintén! Hazudott már valakinek a képzelt partnere?
– Jelenleg én sem tudom, teljes baromság-e, amit csinálok. De belemegyünk és győzni fogunk. Ötleteket szívesen fogadok.
– Nekem azt hiszem, van egy jó meglátásom. - Erre BaekHyun felé kaptam a fejem. - Hülye vagy.
– Használható dolgokra gondoltam. Ennyivel nem lehet semmit elintézni.
Ma már ezredjére felsóhajtottam, s megjelent előttem ChanYeol képe. Egy kiszámíthatatlan, szemét és okos ember, aki túlságosan is jó pozícióban van. Annyira, hogy ezúttal jobban félek tőle, mint eddig bármelyik bandától – az itt eltöltött évek alatt nem sikerült eldönteni, ki a jobb, folyton versenyeztünk, azonban a két banda nagyjából egyforma erősnek bizonyult. Ami semmi jót nem hozhat.
Kockázat, az van. Esély arra, hogy elveszítsem a tekintélyem és a bandám, van. Esély arra, hogy elveszítsek valakit, van.
Egyértelmű volt, hogy felveszem a harcot, felesleges is lett volna tovább győzködni. Nem tudtam, megéri-e, mint mindig, a szívem erre húzott, az eszem arra... kezdtem azt hinni, hamarosan szétszakadok, és nem megyek se erre, se arra.
Csak tudnám, ChanYeolnak mi köze LuHanhoz... talán ezzel is engem provokálna? Megéri ez neki? Mert én nem látom értelmét... egyikőnknek sem kifizetődő ez az egész, mégis mindketten belemegyünk – mégis miféle logika ez? Kinek lesz ebből haszna? Senkinek... ilyen egyszerű a válasz.
Egyszer csak azt a hírt kapom, hogy valaki túl közel ment a tűzhöz. Azt a hírt, miszerint a legnagyobb ellenségem tönkre akarja tenni azt, aki a (bárcsak így lenne) a legközelebb áll hozzám. Egy olyan páros, amit sosem szerettem volna látni... a legutálatosabb ember a legszerethetőbbel szemben, ha ártok az egyiknek, ártok a másiknak is.
Röviden; patt helyzet.
Gondolatmenetemből időnként kiszakítottak LuHan szavai: „ Sose maradj egyedül. Az mindenkit tönkretesz. Gondoskodj róla, hogy ne legyen időd gondolkodni, ne akarj választ adni a miértekre, ne rágódj rajta. Használj ki mindent és mindenkit, amire csak lehetőséged van, ne törődj a következményekkel, felejtsd el a bűntudatot. Légy erősebb az érzelmeidnél, hallgass az eszedre. Ne beszélj róla senkinek. Meg tudod ölni a szörnyet, ha elég erős vagy. Csak magadban ne tégy kárt, Maya...”
Hát mégis értette... éreztem, hogy tudja, éreztem, hogy ismeri mindazt, ami bennem zajlik, s igazam lett. Bár még inkább összezavart... főleg az az utolsó két mondata.
Mire célzott, mi élhet bennem? És Maya...? Ő kicsoda? Miért hívott így? Van itt egyáltalán értelme bárminek is?!
Kezdtem elveszíteni a fonalat, hol ChanYeolon járt az eszem, hol LuHanon, a végeredmény mindig ugyanaz volt, nem jutottam egyről a kettőre. Az idő már jócskán elszaladt, otthon ültem az asztalomnál, mikor újra és újra végiggondoltam az egész helyzetet. Az utolsó napsugarak arany tánca csillogó reményként ragyogott a szobámban, bejárt minden apró zugot, felélesztett minden lemondó sóhajt, pillantást. Aztán az arany bíborba veszve fénylett a tájon, hamis ígérettel, hamis reménnyel átitatva minden élőt, becsapva az alatta elterülő világot. S mikor szépsége szürkévé fakult, gyönyörű színei eltűntek az éjszaka közeledtével, biztató szavai is megsemmisültek, ugyanolyan kilátástalan maradt minden, ahogy az alkony csilingelő kacagása előtt voltak.
Nincs őszintébb az éjnél, a teljes sötétségnél. Ha a csillogó drágakövekkel kirakott égbolt meg is mutatja az utamat, áltatni sohasem fog. Ha ki is rajzol előttem egy kis ösvényt, mellettem ugyanolyan feketeség uralkodik, s akkor ránt magába, amikor csak akar. Rájöttem, hogy a csillagok igazánál és a hold bölcs hallgatásánál nincs a világon tiszteletreméltóbb dolog...
És bátran tekintettem a vészesen sötétedő utcára, a lámpák elhaló fényére. Aztán mélyen az ég ezernyi szemébe pillantottam, úgy, mintha kiolvashatnám az üzenetét. És belenevettem.
Felszabadultan, kárörvendően, de őszintén.


Meg kellett tanulnom, hogy szív és agy nem gondolkodhat együtt. Mindkettő mást diktál, és külön-külön mindkettő pusztulást hoz. Azon az estén az ágyba dőlve éltem át újra a péntek éjjelt – minden fájdalmával és szépségével együtt, kizártam a problémákat, a fárasztó gondolatokat. Tudtam, hogy mindenhez LuHan a kulcs, tudtam, hogy megszerzem a kulcsot. Reménytelennek s lehetetlennek tűnt, de akkor ezek a kétségek nem léteztek. Elmerültem a sötétség tudatlanságában, az álmok semmilyenségében, oda sem figyelve az őszinte éj intő szavára...


ChanYeol pov:

Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem mehet tovább. Mozdulnom kell, cselekednem, különben minden összeomlik körülöttem, és zuhanni fogok. Zuhanás az ismeretlenbe, amelynek nem látom a végét, nem tudom, mi vár rám, képes leszek-e majd felállni. Sosem féltem még a bizonytalanság magasságától, a kilátástalanság ugródeszkájától, de ezúttal igen. Nem mertem megkockáztatni az esést, nem mertem lenézni. Hiba is lett volna...
Azonban az időm rohamosan fogyott. Ahogy pörögtek a percek, pillanatok, az én arcom is úgy vált egyre fehérebbé, a szívem úgy dörömbölt egyre hangosabban a mellkasomban. Nem maradt időm... szinte éreztem, amint a fejemben megszólal a vészcsengő, de már késő volt.
Nem maradt időm...
Ugyanis abban a másodpercben a könyvtornyom megbillent, és a rajta pihenő lábaimmal együtt a padlóra zuhant minden.
– Bassza meg, hát ez nem igaz! - horkantam fel dühömben, s még rúgtam egyet búcsúzóul az egyik tankönyvembe. – Majd' tíz percet robotoltam, mire egymásra pakoltam mindet! Ennyire nem lehet értékelni a munkámat?!
– Istenem, ChanYeol... te néha rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. Tényleg nem értem, hogy lett belőled vezér.
KyungSoo halk dünnyögésére felé fordítottam a fejem, majd csak megvontam a vállam:
– Az, hogy szórakozott vagyok, még nem azt jelenti, hogy hülye is. Vagy talán nem tetszik, ahogy irányítalak benneteket?
– Tudod, hogy valahol mindig is csodáltalak az eszed miatt. Na tessék, még egy dolog, amit nem értek. Hogy lehet egy ilyen mocskos gyereket tisztelni, mint amilyen te vagy?
– Mocskosnak tartasz?
– Szemétnek és olykor igazságtalannak, ha ez így megfelelő. – Olyan komoly arccal nézett rám, mintha nem is viccelne, hanem éppen a kivégzéséről beszélne. Hangsúlyából már észrevehető volt, csak ugrat, de mint mindig, legfeljebb csak szerényen mosolygott.
Ő nem volt olyan tehetséges, mint én. Így vigyorogni, ilyen ocsmányul beszélni és ilyen jólesően káromkodni csakis én tudhatok, nincs is ebben semmi meglepő.
Végigpillantottam rajta, nagy, sötét szemein, rövid, fekete haján, egyszerű, szürke pulcsiján és bő farmerén. Olyan laza megjelenése volt a szavaival és arcával ellentétben, hogy az mindig elképesztett. Ez az ember tele van ellentétekkel – ezzel szemben viszont mindig higgadt marad, mindig igaza van és ki van békülve saját magával. Mondhatnám azt is, hogy ijesztő harmóniában él, taszító tisztaságban és értelemben.
– Azért, mert neked nem áll módodban köcsögnek lenni, még ne vágd a fejemhez, kis tökfejem!
– De most komolyan! Hogy tudsz egyszer teljesen értelmes ember lenni, vagy legalábbis annak tűnni, máskor meg ilyen elmebeteg?
– Talán nem tetszik valamelyik?
– Hehh... valamelyik? - Felvonta az egyik szemöldökét, s most már egy apró mosoly megjelent a szája szélén, amire tőlem egy hatalmas vigyort kapott feleletként. - Túlságosan is ellentéte az egyik énednek a másik, vagy hogy mondjam.
– Pedig mindkettő én vagyok, és valld be, hogy mindkettőt elképesztőnek és utánozhatatlannak tartod!
– Esküszöm, az önbizalmad fog egyszer tökön szúrni... Nem tudnád elővenni a normális ChanYeolt? - Elhúzta a száját, és szemforgatva inkább kissé elfordult tőlem, hogy a padlón heverő könyveket vizslathassa. Igen, az én munkám. Minden egyes tankönyvemet felhasználtam, mindent feláldoztam, hogy a torony elkészüljön; hát ez lett belőle. Jó, ha pár percet bírt a lábaim alatt... De én akkor is büszke voltam rá, elvégre az enyém.
Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán fel kellene szednem a cuccaimat a földről – aztán a józan eszem azonnal kiirtotta ezt a vírusos programot az agyamból, és ismételten felvillantottam széles mosolyomat:
– Attól függ, mire kell neked a „normális” ChanYeol. Nos?
– Arra kellene, hogy tudjak vele társalogni. Mert ezzel az éneddel nem egyszerű, hacsak nem dicsőítő dalokat akarok énekelni a hősies baromságaid tiszteletére.
– Mi a téma? Nem tudom, vegyem-e így a fáradtságot a józan eszem elővételére...
Kényesen felsóhajtottam és megjátszott türelmetlenséggel igazgatni kezdtem a hajamat, ami – természetesen – éppen tökéletes volt. KyungSoo ezt egy rosszalló pillantással jutalmazta, s már valóban éreztem, hogy kissé idegesíthetem. Sejtettem, miről szeretne velem beszélni, viszont be kell valljam, pont ezért voltam ilyen vadbarom. Persze, a magam idióta stílusa mindig készenlétben van, de ez most tényleg azért ennyire eltúlzott, mert én egyáltalán nem akarok arról tárgyalni vele.
Ha egészen pontos szeretnék lenni, senkivel nem óhajtok egyelőre erről csevegni. Sem vele, sem a többi taggal.
Éppen ezért csak megadóan vettem egy mély levegőt, s kérdően rápillantottam, mint akinek fogalma sincs, mit tervez a másik. Sajnos tudtam... bár nem hiszem, hogy ne lenne tisztában azzal, mennyire utálom ezt a témát. De akkor miért jön ezzel már megint...? Komolyan, mintha egy bandavezérnek nem lenne joga, sőt, kötelessége pihenni és teljesen kizárni a teendőivel kapcsolatos gondolatait!
Nem igazán díjazom, amikor valaki nem képes megérteni, hogy ember vagyok, akinek a délutáni lazítós óráiban nem a munkája a legfontosabb.
– Hallgatlak! Miről beszéljünk komolyan?
– Az eszement terveidről. Mi folyik itt, ChanYeol? Ki az a fiú?
– Szerintem az utolsóra tudod a választ. Egy páran gyepálták már a bandából – húztam el a szám.
– És ezzel hol a probléma? Azt ne mondd, hogy megsajnáltad... kiröhöglek, ha átváltozol tündérkébe.
– Nem vagyok tündérke. Ennél jobb ötletem van. Csak várjuk ki a végét, bízz bennem! Minden hamar rendbe jön.
Bólintottam, mintha csak magamnak akarnék ezzel igazat adni, mire ő hátát a falnak vetette, s kétkedő hangon megszólalt:
– Azért kérdem, hogy van-e értelme ezért szembeszállni JongInnal.
– Nem bízol bennem?
– Benned bízom, JongInban nem. Nem úgy néz ki, mint akit annyira nem érdekel, mi lesz azzal a fiúval. Ha logikusan végiggondolod, nem mész ebbe bele.
– Dehogynem. – Sejtelmes mosoly jelent meg az arcomon, szemeimet az előttem lévő ablakra emeltem. Kipillantottam az utcára, a fel-alá járkáló emberekre, a kocsikra... és éreztem, sikerülni fog, éreztem, megszerzem, amit akarok. Ahogy mindig.
Arra gondoltam, úgy járunk a legjobban, ha egyelőre csak magam cselekszem, és igyekszem – ha nem is teljesen de – titokban tartani pontos terveimet a banda előtt. Nekik csak annyit kell tudniuk, hogy mostantól egyedül én verhetem LuHant. Senki más, soha többé. Így nem lehet nagy baj, könnyen elintézek mindent egymagam. Bár utálom, ha titkolóznom kell, főleg a sajátjaim előtt... de a muszáj nagy úr. És most az úr kezében van a hatalom.


Azt hiszem, körülbelül két sorral ezelőtt írhattam, mennyire rühellek elhallgatni valamit az embereim elől. Nos, akkor megjegyzem még egyszer... Hiába a lazaság és a magam szokásos mosolya, a dolgok korántsem olyan egyszerűek, mint amilyennek mutatom őket. A megszokott „minden a tervek szerint halad” arc ugyan nem tűnt el, feltételezem, ugyanolyan magabiztosnak tűnhettem kívülről, mint mindig, az érzés teljesen más volt: kezdtem egyre idegesebb lenni. Az agyam lázasan dolgozott, folyamatosan sóhajtoztam, ujjaimmal állandóan doboltam hol a falon, hol a padokon, vagy amin éppen ez lehetséges volt. Hmmm... elképzelhető, hogy a testbeszédemen is változtatni kéne?
Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, nem érdekel semmi. Utánamegyek, letudom az egészet a szokásos lazasággal, róla pedig nem tudom elképzelni, hogy a fenyegetéseim közepette nekiáll arról kérdezősködni, hogy miért remeg a kezem... Igazából, még vicces is lenne, ha mondjuk közben éppen a nyakát tekergetném. Röhejes hangja lehet.
Egy újabb mély levegő, aztán nekiduráltam magam, és benyitottam az öltözőbe. Szegény srác... mindig vagy a mosdóban vagy az öltözőben verik agyon. Nem lehet jó pont a szemében, hogy én is itt óhajtom kicsinálni.
Az ajtó nyílt, a mosolyom ismét felvillant, LuHan feje felém fordult, szemei megcsillantak az erős fényben. Egy pillanatra mintha csöppnyi meglepettség suhant volna át az arcán, majd szokásához híven szinte azonnal felöltötte az érzelemmentes maszkját. Üres tekintettel meredt rám, kezében ott volt az – valószínűleg – imént átcserélt póló, a padon pedig a táskája és plusz egy zsák, amiben a váltóruhája lehetett.
Végigmértem az egész fiút, magabiztos mosolyom csak még inkább kiszélesedett, mint aki tudja, mit csinál. Hát megsúgom, marhára nem tudtam.
– Bejössz esetleg...? - kérdezte halkan. - Én mindjárt végzek.
– Bejövök. De azt hiszem, neked is maradnod kellene.
Az ajtó becsapódott mögöttem, én pedig lassú léptekkel megindultam LuHan felé. Kétség sem fért hozzá, megérezte a bajt, arca annyira közömbössé változott, hogy épeszű ember inkább menekült volna előle, mintsem hogy közelebb menjen. Park ChanYeol pedig köztudottan idióta volt és nem mellékesen elképesztően bátor, na meg erős, kitartó, úgyhogy eszembe sem jutott megfordulni. Éreztem a feszültséget a levegőben, a kínossá vált némaságot, a pattanásig feszült idegeket... és tudtam, hogy ő is ugyanerre gondol.
Már ha nála sejtheti egyáltalán az ember, min jár az agya.
– Mit szeretnél?
– Nagyon sok mindent, LuHan, sok mindent – mondtam nyájasan, mikor már közvetlenül mellette álltam. A lehető leggúnyosabb, legundorítóbb arckifejezést vettem föl, vigyorom reméltem, kellőképpen megijeszti.
– Igen?
– Nem félsz?
– Kellene?
– Meglehet... még mindig nem félsz?
– Nem mondhatnám.
Itt egy pillanatra elhallgattam, majd egy kicsit közelebb hajoltam lányos arcához. Úgy éreztem, mintha nem is a szemembe nézne, mintha átlátna rajtam... megborzongtam kissé, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre. Aztán újfent kérdeztem:
– Miért nem?
– Miért féljek?
– Azt hiszed, JongIn mindig itt lesz?
– Sohasem számítottam JongInra.
– Ne hazudj.
– Nem teszem.
Felvontam a szemöldököm, folytatásra várva.
– Nem várok rá, nem hiszem, hogy mindig megtalál. Nincs rá szükségem.
– Akkor mégis ki fogja megmenteni ezt a hercegkisasszonyt?
– Mégis kitől?
– Hmm... tőlem?
– Senki?
Egy újabb szünet. Nem fordítottam el a fejem, látni akartam, amikor az arcán látható hűvös nyugalom félelembe torzul, amikor szemeinek apró csillogása könnyekbe fut, s a kis patakok megindulnak orcáján...
Csakhogy a kívánt hatás nem érkezett.
– Akkor talán beszélgessünk kicsit tartalmasabban, hogy legyen okod félni.
– Rendben. Mit szeretnél tőlem?
Ezúttal az én tekintetem is felcsillant.
Sejtelmes mosollyal az arcomon fürkésztem pillantását, végignéztem az egész fiún, majd ismét visszatértem arcára. Rémületnek semmi jele... semmi, ami végtelen tudatlanságra utalt. Csak egy szó, és meg lehet ezt változtatni.
– LuHan... - egész a füléhez hajoltam, suttogásom hangja megremegtette vékonyka testét – Csatlakozz hozzám...

  

5. Fejezet

  (Sziasztok! :)
Csak összedobtam ezt is...! De... hi-higgyétek el, hogy tudom, mit akarok ebből a részből kihozni! :'D Jó, mentségemül szolgáljon, hogy ez a gépem is kezd szemétkedni, úgyhogy kedd óta lényegébe véve semmi normálisat nem tudtam vele csinálni. Viszont semmi pánik, van egy informatikus palánta fogadott bátyám, úgyhogy megmondta, mi a baj, és vasárnap rendbe lesz hozva a laptopom! :)
Minden rizsát félrerakva: igen, már megint csak mentegetőzöm. :/ Lényeg a lényeg, mindenkit össze fogok ezzel zavarni, csak legyetek megnyugodva, én – még – azért tudom, mit csinálok! :D
A másik blogomon meg szerintem leghamarabb csütörtökön várjátok a folytatást...
Jó olvasást!^^)

  JongIn pov:

   Olyan lehettem azon a hétvégén, mint akibe csak hálni jár a lélek. Pontosabban fogalmazva, még azt sem, ugyanis aludni legyőzhetetlen kihívásnak bizonyult... pedig nem, nem LuHanon járt az agyam. Természetesen sokszor eszembe jutott a péntek este, aminek gondolata simogatta a fáradt idegeimet – azonban, mikor a történet végéhez értem, ismét eluralkodott rajtam a pánik, a megmagyarázhatatlan félelem.
   Tudtam, hogy minden megváltozott. Olyasmire jöttem rá, amit talán mindig is tudnom kellett volna, olyasmire, amit még mindig képtelen vagyok elhinni. Mégsem kell kertelni, egyértelmű: beteg vagyok.
  Mert aki szexre kényszerít egy fiút, a szerelmét, az nem lehet ép lelkű és eszű. Fogalmam sincs, miért van ez, mióta lehetek ilyen... de ráébredtem, hogy bármennyire is undorodom magamtól, valahol élezem ezt. Élvezem, és nem tudok lemondani róla.
  Ahogy akkor ott feküdt alattam, úgy éreztem, tényleg úgy éreztem, hogy szeret – csak engem, senki mást, csak velem törődik, senki mással. Félelmet eleinte nem mutatott, én pedig elhittem, jólesik, amit teszek vele, élvezi a gondoskodásomat. Gondoskodás... erőszakra bűn ezt a szót használni.
  Megrészegített a tudat, hogy így megkaphatom, hogy így vigyázhatok rá, s minden rendben lesz. Akkor nem láttam, ugyanolyan közömbös vagyok számára, mint bárki más, a vágy elsöpört minden más ép gondolatot. És ez bár szép, valóban nem érzek mást azon kívül, hogy meg szeretném vigasztalni, de ez nem normális.
   Már tudtam, hogy nem csak LuHan az... őrült? Beteg? Érzelmileg labilis? A szót sem találom rá, amivel ki lehetne fejezni. Egyértelművé vált, hogy baj van velem (is), viszont azt is be kellett látnom, amíg vágyom ezekre az éjszakákra, nem fog változni semmi.
   De szükségem van erre...
   Egyszerre akarom visszavonni ezt az egészet és kitörölni az életemből, közben viszont folytatni akarom, végigálmodni a péntek éjszakát... Képtelenség dönteni. Hiába a tudat, hogy megbolondultam, hogy mindkettőnket tönkreteszem, kívántam mindent, ami vele kapcsolatos...       Túlságosan is.
  Biztos vagyok benne, nem ezt nevezik szerelemnek. Biztos vagyok benne, én olyat még nem tapasztaltam, tudom, hogy nem tenném ezt vele, ha igazán szeretném. Akkor mi ez...? Nem csupán a testére vágyom, egyáltalán nem, meg akarom ismerni, vele lenni, és mindenekfelett biztonságban tudni. Mégis csak igaz őszinte érzelem lenne? Nem vagyok bolond? Nem őrültem meg? De hogy nem...?
  Ilyen kérdések kavarogtam a fejemben azon a hétvégén, átívelve a következő hétre, lenyomva a hangulatom, tönkretéve a napjaimat. Hiába a beismerés, hiába az önsajnálat, ahogy sejtettem, semmin sem változtattam – a lépéshez akaraterő kell, nekem pedig olyanom nincs. Őszintén? Tudom, hogy valahol legbelül nem is szeretnék mozdulni. Akkor elveszíteném... még ha nem is az enyém, ha soha nem is lesz, arra az órácskára képes vagyok ezt elfeledni.

   És rosszul teszem...


   Kezdtem azt hinni, kiismerhetem a bennem rejlő szörnyeteget. Abban bíztam, minden megoldódik, hogy nem vagyok beteg, hogy LuHan gyógyír lesz a problémáimra. Talán igazam is lett... de azt sohasem hittem volna, egyszer ő lesz az, aki megmutatja nekem, ki vagyok, ő lesz az, aki megment saját magamtól. Már ha van itt valami, amitől védelmezni kell...


   LuHan pov:

   „Aznap JongIn odajött hozzám, amikor a virágboltból kiléptem. Arca komor volt, komorabb, mint azt valaha is láthattam. Sötétbarna szemei elveszetten csillogtak, határozottnak tűnt és idegesnek – igazából annyi érzelem tükröződött rajta, hogy egyszerre fel sem tudtam fogni mindet. Mozdulatai hol nyugalomról, hol zaklatottságról árulkodtak, szeme egy megfejthetetlen örvény veszedelmével pillantott rám, és talán életemben először képtelen voltam kiigazodni rajta.
  Ez egyszer annyi ellentétet láttam benne... akaratlanul is hátráltam egy lépést, mikor a közelembe ért.
   – Ha a pénteki miatt...
   – Nem – szakított félbe hirtelen, mire türelmesen ráemeltem a tekintetemet. Fogalmam sem volt, mit szeretne, de mint mindig, mindenkit, őt is szívesen meghallgattam. Bár már nagyon meg akartam szabadulni a kezemben szorongatott rózsáktól, igyekeztem nem mutatni türelmetlenségemet, s inkább nyugodtan az ő űzött pillantásába néztem.
   – Akkor mit szeretnél?
  – Te... te tudod mi történik, igaz? Tudod, miért vagyok ilyen, ugye?
   Nem tudtam, hazudjak-e. Eléggé ritkán élt bennem a kísértés, hogy elhallgassam valaki elől az igazságot, most azonban nagyon is erős késztetést éreztem rá. Jobb, ha ő nem ismer semmit, jobb, ha nem derül ki számára semmi. Ehhez pedig hazudnom kell, mindenféle bűntudat nélkül, árulkodó gesztusok nélkül.
   Az utóbbi menni fog.
   – Nem értelek.
   – Biztosan?
   – Miért hazudnék? Miért lenne rá okom?
   – Nem tudom... de reméltem, hogy te tudod a választ a kérdéseimre. Ezeket csak te ismerheted.
   – Mire gondolsz?
   – Arra, ami kettőnk között zajlik. És nem vagyok biztos abban, hogy bennem is ugyanaz megy-e végbe, ami egykor benned is.
   Erre felsóhajtottam.
   Ott álltunk a járda közepén, a boltok előtt, és a járókelők úgy haladtak el mellettünk, mintha nem is léteztünk volna. Egy-egy lány ráköszönt JongInra, néha kaptunk egy furcsa pillantást, de az embercsorda perceken belül elvonult, s szinte teljesen kiürült az utca. Olyan lehetetlennek tűnt ez az egész helyzet... szinte el sem hittem, hogy valóban megtörténik.
   Ismertem, mit érez, már láttam, mire gondol. Zavartsága tisztává vált előttem, alig észrevehető félelme bebizonyította, mennyire el van veszve. Egy kisgyerek a tömegben – még ha erős is, ha okos is és megfontolt, egyáltalán nem nőtt fel. Ami semmi jót sem jelenthet...
   Tudta, hogy hozzám kell jönnie. Ez a tény egy kissé engem is felzaklatott, arckifejezésem nem változott, azonban belül érdekelni és egyben taszítani kezdett mindez: egyikünkre nézve sem szerencsés, ha megmondom, min megy keresztül, de közben érdekelt, mégis miért állítja ilyen határozottan, hogy én tudhatok valamit.
   – Lehetetlen, hogy beléd lássak, nem tudom, mi történik veled. Mégis miből gondolod, hogy hasonlóak az érzelmeink?
   – Beteg vagyok. Érzem.
    – Mi bajod?
   – Ha én azt tudnám...
   Itt bennem rekedt a szó. Nem is az, hogy annyira gyerekes lett volna... egyáltalán nem úgy viselkedett. Inkább egy tehetetlen férfit láttam benne, noha tudtam, hogy nem az, mégis ezt az érzetet keltette. Mintha az utolsó lehetőségét próbálgatná, mintha már tudná, úgysem ér el vele semmit. Komoly volt, ellentétben egy félénk kisfiúval, halkan beszélt, de nyomatékosan.
   Én pedig ekkor már tudtam, hogy ismerős valahonnét. Ismerős... emlékeztetett egy olyan emberre, aki talán sosem lehetett gyermek, szemben vele. Ő egy tehetős család gondtalan porontyaként született, akit imádtak az iskolában, akinek akadt pénze mindenre, aki kipróbálhatott mindent és nem ismerte a nélkülözést.
   Emlékeztetett egy olyan lányra, aki mindig is felnőtt volt. Ábrándozott, reménykedett, mert álmodni, de egyszer sem váltotta valóra a képzelgéseit. Reggel, az álmok világából felébredve kinevette saját magát, azt mondta, létezik a valóság, meg létezik az ő agya – azonban a kettő nem fog eggyé válni.
   Ez a gondtalan fiú pedig most pontosan úgy viselkedett, mint ez a lány. Egy lány, akit jobban szerettem, mint a saját életemet, egy fiú, akit gyűlölnöm kellene, mégsem tudom megtenni. Ahogy senkivel sem.
   Megráztam a fejem, inkább elpillantottam, ne kelljen folyamatosan a szemeibe néznem. Nekem mennem kell, nem érek rá ilyesmire.
   – Most ne haragudj, el kell mennem. Szerintem nézesd meg magad a háziorvossal, hátha valami vírus. Elég sápadt vagy, tényleg beteg leszel.
   Még egyszer szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Láttam, hogy keresi a szavakat, de ezt már nem vártam meg: elindultam, kicsit megigazgatva a kezemben lévő rózsákat. Bár még véletlenül sem néztem hátra, biztos lehettem benne, mozdulatlanul áll, csak bámul maga elé a betonra, nem tudva, mit tegyen. Hiába nem ismertem – azt a lányt viszont mindenkinél jobban.
   Valamiért éreztem, hogy mire gondolhat, valamiért láttam magam előtt a szavait, tetteit... megláttam benne valakit, akiről azt hittem, sohasem találkozhatok vele többé. És ez így is van. Éppen ezért lehetetlen megmagyarázni az érzéseimet, féltem, bajt hozhat ez még rám, ha foglalkozom vele.
   Tényleg nem akartam, hogy közöm legyen hozzá. Semmi esetre sem.
   Mégis visszafordultam, mégis hülye voltam:
   – Sose maradj egyedül. Az mindenkit tönkretesz. - Mondatomra hirtelen megfordult, fókuszálatlan tekintete nehézkesen talált rá az enyémre. - Gondoskodj róla, hogy ne legyen időd gondolkodni, ne akarj választ adni a miértekre, ne rágódj rajta. Használj ki mindent és mindenkit, amire csak lehetőséged van, ne törődj a következményekkel, felejtsd el a bűntudatot. Légy erősebb az érzelmeidnél, hallgass az eszedre.
   Ismét elfordultam, s már csak a vállam felett pillantottam vissza rá:
   – Ne beszélj róla senkinek. Meg tudod ölni a szörnyet, ha elég erős vagy. Csak magadban ne tégy kárt, Maya...”

(És még nem is láttátok az eredeti változatot, ahol minimum hússzal több "nem" volt a fejezetben! xD Jézusom, tényleg nagyon nem vagyok formában, elnézést mindenkitől!)

 

 

4. Fejezet

    ( Sziasztok!^^
  Akárki akármi hibát talál, kérem, jelezze - ugyanis nem volt se időm, se erőm már átnézni, úgyhogy elképzelhetők itt kisebb-nagyobb problémák! :/ Azért remélem, tetszeni fog!
  Jó olvasást!^^ :) )



JongIn pov:

  Halkan sóhajtottam.
  Tekintetem az utca másik oldalára szegeződött, csak bámultam a semmibe: beszélgető emberek hordája, cipők koppanása a járdán, autók zúgása az úttesten... elképesztően nehezen fogytak lábam alatt a méterek, a kétoldalt lévő háztömbök csigalassúsággal vánszorogtak. Mintha az épületek mentek volna valahová, nem pedig az én lábam vinne előre, mintha minden más mozgott volna, csupán én állnék egy helyben.
  Lelassult az idő? Létezik egyáltalán ilyen?
  Mert nagyon is úgy éreztem, hogy a máskor alig negyedórára lévő lakás most mérföldekre van innét, órákra, melyek máskor másodpercként tűnnek el fölöttem. Azonban nem csak hazaérni volt örökkévalóság...
  Tudtam, ha benyitok a tágas lakásba, felsietek az emeletre, belépek a szobámba, ugyanott tartok majd, mint most. Az idő nem akar majd gyorsabban telni, az éj nem akar majd pillanatokon belül elérkezni. Még várnom kell, és ez a várakozás már reggel óta tépázza az idegeimet, kicsit olyan, mintha a türelmetlenségem madzagon rángatná az órákat; mikor eltelne egy óra, visszahúzza a mutatót, ezzel az agyamat is tovább húzva.
  – Ember, esküszöm, itt hagylak! Tudod te, mióta magyarázok itt neked?! – rántott vissza hirtelen a valóságba SeHun, mire az ütő is megállt bennem.
  Hogy én mennyire unom ezeket az órás hasonlatokat...
  – Figyelek, persze, ne haragudj. Csak fáradt vagyok.
  – Efelől nincs kétségem, megnyugodhatsz – elhúzta a száját. – Reggel óta olyan vagy, mint egy döglött hintaló... mi bajod van?
  – Döglött hintaló... köszönöm. Fáradtság, SeHun, ne gondolj semmi komolyra.

  – Tudod... az a baj, hogy a mi barátságunk túl régóta tart ahhoz, hogy ne vegyem észre, amikor valami miatt nem bámulod a lányok seggét.
  Szörnyülködve pillantottam rá, mire elnevette magát:
  – Na mi az? Másra számítottál?
  – Téged nem lehet elég régóta ismerni... – mondtam, majd ismét az elém táruló utca képét kezdtem el vizslatni. Örültem neki, hogy barátom talán mégsem ismer annyira jól, mint gondolja, s fogalma sincs, mi járhat a fejemben. Mert ha tudná, hogy miért vagyok ilyen kába egész nap...
  Most őszintén! Még én magam se akarom elhinni, nem még más! Kiakadna, ha rájönne, hogy hol járok gondolatban: már rég beleképzeltem magam az éjszakába, ahol ma látni fogom LuHant. Az éjszakába, amit megígért nekem, amit minden héten át fogok élni vele. És amiről másnak nem kell tudnia... a mi titkunk a sötétségé marad. Örökre.
  – De komolyan, mondd már, mi aggaszt! A bandával kapcsolatos? Otthoni gondok?
  – Nem, semmi különös. Kicsit nyomottabb a hangulatom, de hétfőre kutyabajom se lesz.
  – Akkor okés... ismételten elhúzta a száját, s látva, hogy úgysem mondok semmit, inkább nem firtatta a témát. Ehelyett elkezdett megint fecsegni mindenféléről, ami csak eszébe jutott: az irodalom egyesének történetéről, a húga tegnapi nyávogásáról, a filmről, amit nemrég nézett meg... fél füllel hallottam, s talán félig fel is fogtam, amit mesélt, de már megint máshol jártam.
  Kissé szégyelltem is magam a viselkedésem miatt, hiszen egyrészt teljesen feleslegesen vagyok ilyen, másrészt szegény SeHunra sem figyeltem, aki nagy beleéléssel beszélt hozzám. Ha kérdez valamit a témával kapcsolatban... tuti kicsinál az utca közepén, ha rájön, ismételten nem hallottam egy szavát sem.
  Bár kétlem, hogy ne tudná, magában társalog...


  Végül egy „Na jól van, nekem hétfőre hozd rendbe magad, mert rohadt szarul nézel ki!” mondattal elbúcsúzott tőlem, mikor útjaink szétváltak, s ő balra ment, én jobbra. Onnantól kezdve teljes némaságba burkolózva tettem meg azt a pár háztömbnyi távolságot, ami még köztem és az otthonom között állt.
  Innentől kezdve pedig életem leghosszabb hat órája következett... Én tényleg mindent megtettem, hogy múljon az idő: hazaérve ettem, tévéztem, megcsináltam a kötelező házimunkákat, leckét írtam, kínomban még a szobám takarításának is nekiláttam. Pedig valljuk be, ez azért nem semmi teljesítmény tőlem. Rendben, hogy tanulni hajlandó vagyok, viszont a rendrakás... erre csak azt mondom, nem illik egy bandavezérhez.
  Igen, lusta vagyok...
  De ez egyszer muszáj volt kivételt tennem. Még ha örökkévalóságnak is tűnik, míg LuHan késő este beállít ide, akkor is szeretném addigra élhetővé tenni a szobámat. Tekintve, hogy nem egy filmben vagyunk, ahol az éjszaka kellős közepén valaki csak úgy besurran az erkélyajtón, sötétségben, és nem is esik pofára semmiben. Villanyt kell majd kapcsolnom, legalább a kis éjjeli lámpámat égve fogom hagyni. Nem lenne szép kezdés, ha hanyatt vágná magát valamelyik bútoromban.
  Jézusom, JongIn... Neked már a viccelődés sem megy.
  Ilyen gondolatokkal telt a késő délutánom, majd az estém is. Nem tudtam igazán mit kezdeni magammal, olyan izgalom remegett a gyomromban, amilyen eddig soha életemben. Vártam már a pillanatot, mikor belép a szobámba, de egyben rettegtem is tőle, leírhatatlanul vágytam arra, hogy magamhoz húzzam, viszont tartottam is a reakcióitól. Maga a szex nem ismeretlen vagy új dolog számomra, nem is ezzel van a gond: LuHan fiú, bármennyire is lányos az arca... és ez nem kicsit ijesztő.
  Igazából még az sem tud különösebben érdekelni, hogy a szüleim a földszinten fognak aludni, míg én vele töltöm az estét. Ha józan ésszel végiggondolom, nem valószínű, hogy észrevesznek: azt tudják, hogy időnként tovább vagyok ébren, mint ők, és mivel édesapám mindennap hajnalban kel s megy dolgozni, mire hazaér, olyan hullafáradt, hogy ha bulit csapnék se hallaná meg. Azt meg nem hiszem, hogy LuHan sikítozni fog alattam...
  Egyszóval emiatt nem izgattam magam.

  Az utolsó egy órában már csak feküdtem az ágyamban, vakon bámulva a plafont. A kis éjjeli lámpám fénye ijesztő, kivehetetlen árnyakat festett a falakra, sötét alakokat, narancssárgás háttérrel. Végtelen némaság uralkodott... szinte sípolt a fülemben a sikító csend, csupán annyit lehetett hallani, hogy időnként megmozdultam, s a lepedő összegyűrődött alattam.
  Fáradt voltam és mégsem, féltem és mégsem, türelmetlen voltam és mégsem. Szinte minden percben kellemesen megborzongtam, amikor arra gondoltam, milyenek lesznek az elkövetkező pillanatok... Magam elé képzeltem a fiú félig behunyt szemeit, az apró mosolyát ajkain, a halk sóhajait, mindenét... törékeny kis testének emlékképei jólestek elmémnek, lehunytam pilláimat, így ábrándozva róla.
  Hallottam a takaró hangját, amint leesett a földre, hallottam izzadtságtól síkos bőrünk összesimulását, a csókokkal elfojtott édes nyögéseket... kezdtem érezni, hogy már lassan kevés a képzelődés a testemnek, és valós érintéseket akar. De nem tudtam szabadulni a kínzóan élethű képektől: kezei a hajamba markoltak, míg én finoman csókolgattam a combjait, fejét hátravetette, mikor tiltott helyekre tévedt a nyelvem...
  Álmodozásomból az rántott ki, amikor valójában hangokat hallottam – valaki halkan kinyitotta az erkélyajtót, óvatosan besurranva rajta.
  Szemeim azonnal kipattantak, a gyomrom sokadjára is összeszorult, ahogy felé kaptam a fejem.   Még láttam, jobban behúzza a függönyt, nehogy bárki is bepillanthasson ide, majd felém fordult. Tekintete üresen meredt rám, testtartása enyhén feszültnek tűnt, de semmi más jelét nem adta, hogy akár kicsit is ideges lenne. Olyan volt, mint mindennap – egy egyszerű hétköznap, amikor csak iskolába megy... nem pedig „fizet”...
  Felkeltem az ágyról, s lassú léptekkel indultam meg felé, torkomban dobogó szívvel. Ő egy egyszerű inget viselt farmerral, azzal sem nagyon foglalkozott, hogy a gallérját megigazítsa: végigpillantottam a kissé átlátszó anyagon, s az elmúlt pár percben nem tudom hanyadjára, megborzongtam.
  Úgy tűnt, amúgy is hófehér bőre még sápadtabb, ahogy az ing rásimult felsőtestére, a gyenge fény megcsillant a ruhadarab selymes anyagán. Láttam karcsú alakját, vékonyka karjait, és gyengébbnek, gyengébbnek tűnt, mint valaha. Mint egy nádszál a tó partján: kihúzza magát, teste feszes, hajlíthatatlan – de nem törhetetlen.
  Nagyot nyelve végre felé mozdultam; ő meg sem moccant, csupán én közeledtem, már-már számomra is kínzóan lassú tempóban. Ahogy léptem, a szívem úgy dobogott még hangosabban, ahogy fogyott közöttünk a távolság, a gyomrom úgy rándult össze még jobban. Aztán a méterek centiméterekbe hajlottak, a centik lassan elvesztek a semmibe... és ott álltam mögötte, mellkasom enyhén súrolta a hátát.
  Annyit vártam erre a pillanatra...
  Kezem óvakodva érintette meg az ing lágy anyagát, majd rásimult LuHan hátára. Átkúszott a mellkasára, ahol egyenként kezdte kipattintani a gombokat.
  Egy...
  Néhány ujjammal leheletfinoman végigsimítottam a szabaddá vált részt, kicsit kiálló kulcscsontjain is végigtáncoltattam őket.
  Kettő...
  Mellkasára téve a tenyerem éreztem forró bőrének selymes tapintását, szívének nagy dobbanásait.
  Három...
  Bordáira tapasztottam övéhez képest nagy kezemet, vigyázva cirógatva, kényeztetve őt ott.
  Négy...
  Hasára siklottak ujjaim, érezve a kisebb sebeket, apró hegeket... melyek egykor mély, vérző sebek voltak, s csoda, hogy volt idejük begyógyulni. Hogy nem szakadtak fel újra és újra, napról napra.
Mindezek ellenére olyan nyugalom és kellemes borzongás töltött el, hogy a végtagjaim elernyedtek, szemeimet félig behunytam, s úgy tűnt, nincs már itt akadály. Nincs már itt fal, amelyet le kéne dönteni, nincs ellenállás, nincs semmi, ami elronthatná ezt a percet.
  Bár, mikor bőröm az övéhez simult, mintha áramütés ért volna – végigjárta mindenemet, többet követelt, akart... mégis megnyugtatott. Én pedig engedtem neki.
  Egy lágy, bágyadt mosollyal elkezdtem lehúzni róla az inget, lassan, hogy éppen csak a válla látszódjon még. Abban a pillanatban ajkaim rátapadtak, kedvesen csókolgatva ott, bejárva az utat a nyaka felé, kissé áttértem lapockájára is... majd még lejjebb húztam az anyagot, teljesen lesimogatva felsőtestéről, végre felfedve az egész hátát. A ruhadarab halk surranással a padlóra hullott, összegyűrődve, már semmit sem érve. Nem törődtem azzal, hová esik, szemeim elé tárult keskeny valója, gerincvonalának íve, kerek kis vállainak látványa... és eltörpült mellette minden más.
  Sovány és gyenge, sebes, meggyötört... de az övé volt. Minden apró karcolást, heget végigcsókolgattam a hátán, ki akartam simítani belőle minden fájdalmat és szomorúságot, hozzátapadtam, kiölve a teljes elhagyatottság érzését. Nem tudhattam, mi esne neki igazán jól, én mindenhol érintettem, a nyakát puszilgattam, finoman fújtattam édes bőrére. Hallanom kellett, hogy élvezi, hogy jó, amit teszek vele – noha egyetlen hang sem hagyta el a száját, saját sóhajaimat is az ő reakcióinak tudtam be.
  Megborzongva szántottam végig nyelvemmel nyakának vonalán, megtalálva a füle alatti érzékeny bőrt, nem bírtam ki, gyöngéden beleharaptam. Mozdulataim egyre gyorsabbak lettek, nem váltam durvává, azonban a testem többet kívánt, sokkal többet. Bejártam állkapcsát kicsiny harapásaimmal, tenyereim mohón siklottak hasfalára, kitapintva minden pontját, megismerve minden részét, elbódítva azt a maradék józan eszemet is.
  Egy pillanat alatt kibújtam a felsőmből, meztelen mellkasomat ismét nekinyomtam, egyre több és több kéjes sóhajt hallatva. Megszűnt létezni a körülöttem lévő világ – nem volt véges és végtelen, élő vagy élettelen, fény vagy sötét, a testemben szilánkok robbantak, a vérem vészesen száguldott bennem, forrón, sóváran, mint még soha. Nem számítottak a szabályok, lehetséges és lehetetlen, ő egy olyan univerzumba juttatott, ahol nem voltak törvények. Bizsergés, égető tűz, káprázat költözött belém, olyasvalami, amit csak tőle kaphattam meg.

  Hangosan zihálva magam felé fordítottam, kitágult pupillákkal végigmértem mindenét. Szemei megcsillantak a félhomályban, mellkasa ütemesen emelkedett fel-le, ajkai enyhén elnyíltak...      Gyengéden elmosolyodtam a látványra, bennem élt a sürgető vágy, hogy kitulajdoníthassam őt, mégis másként cselekedtem: gondoskodóan öleltem magamhoz, lassan az ágy felé lépkedve vele.    Behunyt szemekkel suttogtam a fülébe, csak édes kis semmiségeket, csak jelentéktelen szavakat, melyeknek nem is az értelmében volt a jelentés. Nyugtattam, azt mondtam, vigyázok rá, ne féljen, miközben lefektettem a puha takarók közé.
  Könnyű teste alatt kissé besüppedt az ágy, elmerült a tollpaplan puha anyagában, karjait talán akaratlanul széttárva, mire én belesimultam hívogató ölelésébe. Forró testem ismét az övéhez tapadt, áramütéssel végigszántva a gerincemen, elmosva a gondolataimat, fokozva azon gyengéd érzelmeimet, amiket azelőtt sosem éreztem.
  Felemeltem a fejem, szemeimet üres tekintetébe fúrtam, láttam valamit benne – nem volt szeretet, egyáltalán nem, de érzelem volt, tiszta érzelem, amit én őszinte szerelemnek gondoltam. Mert gyönyörű volt, mint mindig... és ez a szépséges szempár csak az enyém lehet. Lepillantottam ajkaira, azokra a sápadt ajkakra, amikre hónapok óta sóvárogtam.
  Felcsillanó, mohó tekintettel hajoltam le hozzá – lassan, mintha türelmetlenségemmel tönkretehetném ezeket a csodálatos perceket. Csupán milliméterek választottak el tőle, kicsiny távolság, hogy megkaphassam mindazt, amit csak kívántam.
  Nem hunytam be a szemeimet, mikor megtörtént. Szám az övéhez ért, pillantásommal LuHanét kerestem, amikor lágyan puszilgattam finom ajkát. Az édes érzés átjárta tagjaimat, az ellenállhatatlan vágyakozás belém költözött, a szívembe zárta magát, s nem is akart eltávozni onnét. Míg meg nem kapom őt...
  Hozzáállásom szinte másodpercenként változott; hol vadul beléharaptam, hol szeretően kóstolgattam, közben végig rezzenéstelen arcát figyelve. Bármilyen érzelem tükröződött rajta, bármit is mutatott, gyönyörűnek tűnt, utánozhatatlannak, olyannak, amilyenre más egyszerűen képtelen. És én ezt szerettem volna... állandóan ezt a fájóan szép arcot nézni.
  Válaszra várva nyaltam meg alsó ajkát, mire egy apró kis rést hagyott nekem, amin nyelvem beszökhetett izmához. Nem mozdult, nem felelt kényeztetésemre, én mégis még jobban hozzábújva élveztem csókjának minden minutumát. Édes volt, óvatos de olykor vad és gyors, majd lelassult, kedvessé vált, aztán újra követelő lettem.
  Kezem kitapogatva testén az utat lekúszott alhasához, onnét nadrágjának széléhez, érezve kicsit kiálló csípőcsontját. Telhetetlenül simítottam ágyékára, megmarkolva ernyedt férfiasságát, mire hirtelen megfeszült.
  Összeszorította a lábait, nem tolt el, nem fordult el, de azonnal tudtam, erre még várnom kell. Így lejjebb merészkedtem, combjait simogattam, eközben ajkaim is felfedezőútra indultak: kitulajdonítottam egész mellkasát, végignyaltam kulcscsontjain, játékosan harapdáltam hasának puha bőrét, mire apró rezdüléseket kaptam viszonzásul. Számmal bejártam az utolsó szabadon maradt kis bőrfelületet is rajta, majd félve, de áttértem a még nadrággal fedett részre.
  Tenyereim belsőcombjára tévedtek, vészesen közel ágyékához, épp úgy, ahogy a fejem is tiltott területekre merészkedett. Lassú voltam, nem szerettem volna, ha megint elhúzódna, ezért kedvesen csókolgattam, simogattam, megnyugvásában reménykedve.
  Azonban teste ismét összerándult.
  Lábait azonnal felhúzta, kezeivel eltakarta magát – nem volt szégyenlős, védte magát.
  – Ez nekem nem megy... - nyögte halkan, majd felült. Sápadt arcára árnyék vetődött, védekező testtartása pedig egy pillanat alatt megtörte az eddig uralkodó varázst. Feszülten fészkelődött, láttam, hogy most egyik póz se lenne kényelmes; és ezen nem lehet csodálkozni.
  Már megint olyan hirtelen tisztult ki az agyam – ahogy LuHan jelenlétében unalmasan sokadjára szokott – hogy egész beleszédültem. Fókuszálatlanul bámultam arcára, valahogy a gatyámban keletkezett problémák nem is számítottak annyira fontosnak, noha minden érintés ott égette a bőrömet. Féltem, hogy ez az érzés nem fog egyhamar elmúlni...
  – Semmi gond... - nyögtem rekedten, mire hirtelen rám kapta űzött tekintetét. Kereste a magyarázatot az arcomon, az okot arra, miért nem erőszakolom meg egyszerűen, hiszen arra készültem. Miért nem esek neki, verem bele az ágyba, ahogy azt elképzelte rólam... hiszen arra készültem.
  – Mi van...?
  – Semmi gond.
  – Legközelebb összeszedem magam. - Nehézkesen felállt, kicsit megingott, de aztán ismét kiegyenesedett. Vett egy mély levegőt, felemelte hanyagul a padlóra dobott ingét, magára vette, és babrálni kezdett a gombokkal.
  Én nem mozdultam, az összegyűrt ágyneműt figyeltem teljesen megsemmisülten. Mert igen... egy rohadt szemét vagy, Kim JongIn. Elmúlt minden kellemes érzés, a jóleső bizsergés hidegrázásba futott át, az eddigi édes íz helyére a számba keserű költözött, az előbb még oly gyönyörűnek tartott pillantásban már láttam azt a végtelen ürességet, amivel rám nézett. Ennyit számított az, hogy a köd ellepte az agyam... elfedte a valóságot, abba az ismeretlen világba repített, amit LuHan soha nem fog nekem megadni. Fogalmam sincs, milyen hely ez akkor... de utólag borzalmas.
  És legfőképp undorító.
  – Ne haragudj... - suttogtam.
  Elindult az erkélyajtó felé, kezét már rátette a kilincsre, de még egyszer visza fordult:
  – Összetaposhatsz, nekem nem fáj, nem is érdekel. Felesleges a bűntudatod. Én soha ne haragszom, sem rád, sem másra.
  Azzal kilépett a szobámból...



  Aznap éjjel jöttem rá, hogy mennyi mindenre oda sem figyeltem. Fel sem fogtam, hogy egyik pillanatról a másikra lettem meleg, hogy egyszerűen kényszerítek egy fiút arra, szeressen, hogy felfordult az életem, undorító vagyok. És a legrosszabb, hogy minden felismerés ellenére nem vontam vissza az ajánlatomat. Akartam ezt... jobban, mint eddig bármit. Nem borultam ki, nem tettem semmit, csupán álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, kezdve megismerni azt a szörnyeteget, amely bennem lakozik...

 

 

3. Fejezet

  ( Sziasztok!^^
  Hát, gyerekek... ígérem, a következő jobb lesz! :'') Nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de hosszúnak legalább hosszú! Nagyon remélem, azért túl nagy csalódást nem fogok okozni, és valamennyire tetszeni fog. Úgyhogy bocsánat, nem vagyok mostanában formában... :(
  DE! Kijelenthetem, hogy ez az utolsó olyan fejezet, ami még a múlttal foglalkozik, a következőben azért már haladni fogunk!
  Felvet jó pár kérdést a fejezet, és... Jó olvasást!^^ )

  JongIn pov:

  Minden úgy történt, ahogy ő azt előre megmondta: másnap újabb sebekkel lépett ki az iskola kapuin, az azt követőn még többel, aztán még többel... Úgy tűnt, a horzsolások, karcolások hihetetlen sebességgel gyógyulnak a bőrén; amit szerda délelőtt láthattam rajta, annak csütörtökre nyoma sem maradt, amiket csütörtökön kapott, péntekre eltűntek. Tekintetünk minden áldott nap összeakadt, legalább egy pillanatra – a nagyobb sebeit ragtapasszal fedte le arcán, azonban a kisebbek már sehol sem voltak.

  Rájöttem, nem ez az egyetlen dolog, amit egyszerűen nem lehet megmagyarázni vele kapcsolatban.
  Kutakodni kezdtem utána... utána, LuHan után, akinek a közelébe férkőzni lehetetlen, akinek a mosolyát elnyerni reménytelen próbálkozás, akinek valódi énjét meglátni képtelenség. Mégis belekezdtem... és ha már belekezdtem, nem fogom abbahagyni ilyen könnyen.
  Mert le akartam rombolni a falait, melyeket ő maga épített a saját két kezével. Ismerni akartam a gondolatait, az érzéseit, amiket senkinek sem mutatott meg, mert én szerettem volna az első olyan ember lenni, akiben igazán megbízik. Nem is tudom, minek nevezhetném ezt... szerelem? Rajongás? Mánia...? Ezek mindegyike? Megfogalmazhatatlan. Körülötte semmiben sem lehetek biztos, semmire nem vehetek mérget, hiszen állandóan meglep valamivel. Így néha olyan, mintha a saját érzéseimet sem ismerném... Felállítok magamban egy elméletet, aztán egy pillantásával lerombolja. Mindig.
  Azt hiszem, kiderítettem róla valamit, majd azonnal megcáfolja valamivel. Akarva, akaratlanul, tudatosan, véletlenül, de állandóan viharokat szít bennem: háborúzom magammal, háborúzom vele...
  És ez felvet egy újabb kérdést: miért?
  Mi ez, szerelem sokadik látásra? Mivel váltotta ezt ki belőlem?

  Emlékszem, aznap, mikor először siettem a segítségére, mindent megváltoztatott bennem. Pontosan úgy, ahogy azóta egyfolytában: nem szól egy szót sem, nem ér hozzám, csupán a távolból rám emeli a tekintetét, ezzel az összes eddigi elvemet a semmibe ölve.
  Igen, eddig fajult ez az egész... eleinte én bolond, elhittem, a vele kapcsolatos érzelmeim le is zárultak azzal a keddi délutánnal. Nem lett igazam: azóta sem árul el magáról semmit, hiába keresgélek, kutatok, egyszerűen lehetetlen meglelni az igazi LuHant.
  Így hát maradtak a pletykák ( amiket a mára igen megfogyatkozott rajongó táborától hallok ), melyekről fogalmam sincs, alaptalanok-e, vagy sem.
  Egyetlen egy ilyen hírt sikerült igazolnom, viszont ez is csak fokozta a kíváncsiságomat. Hetente egyszer rózsákat vett: két feketét, két fehéret és két rózsaszínt. Ennyi. Talán barátnője van és neki viszi, talán az anyja üldözi állandóan a virágárushoz friss növényért az asztalra. Csakhogy a fekete nem jó dísznek, nem is a szerelem jelképe.
  Arra gondoltam, esetleg valaki sírjára viszi őket... de akkor sem értettem. Rózsaszín a fekete és fehér mellé? Lényegtelen. Megint nem jutottam sehová, megint nem tudok semmi lényegeset.
  Végül is, ezen nincs mit rizsázni: a szembeszomszédom, én pedig egy szót nem tudnék mondani róla. Titokzatos... valószínűleg ezen tulajdonságáért van az a kisebb lánybandája. Talán én is csak ezért igyekszem megismerni. Válaszokért.
  Mégis, a legidegesítőbb, hogy mikor 'közelebbi' kapcsolatba kerültünk, akkor sem értettem semmit, ami hozzá fűződött...

  "Nem javult a helyzet, cseppet sem...
  Mióta kiderült LuHan mássága, a kínzások száma egyre csak növekedett, s mióta a verések megsokszorozódtak, a fiú tanulmányi eredménye romlott, mióta leromlott, minden más is hanyatlott azzal együtt. A bandák erősek voltak, LuHan pedig félt. Napról napra egyre jobban...
  Én pedig nem tehettem semmit. Segíteni szerettem volna, mindennél jobban vágytam arra, hogy ott lehessek mellette. Azonban, ha megvédtem, kedves, álmos hangján közölte velem, semmi szüksége rám és többet ne csináljam ezt. Minden alkalommal rábólintottam, aztán újra megjelentem, amikor csak lehetőségem volt rá. Ő pedig megint elküldött.
  Tudtam, hogy nem lehetek mindig vele, amikor valami baj történik, főleg így, hogy rendszerint eltaszít magától. Nyilvánvalóan nem kérte a közbenjárásomat, amibe bele kellett törődnöm... félig sikerült is.
  Nem kerülte el a figyelmem, hogy rosszabbodnak a dolgok. LuHan félt, ez tagadhatatlan volt. Én pedig kezdtem nagyon aggódni.
  Így volt ez azon a napon is, mikor láttam, ahogy a fiú eltűnik a mosdó ajtaja mögött. Megint a szokásos szituáció: délután, miután már mindenki hazament, besétál a mellékhelyiségbe, amiből azonnal ki tudtam következtetni, mi lesz a folytatás. Majd' fél perccel később még két srác is eltűnt a mosdóban...
  Megfordult a fejemben, hogy elsétálok. Vállat vonok, s egyszerűen elindulok hazafelé, ahogy azelőtt is tennem kellett volna. Igazából nem tudtam eldönteni, egyáltalán szégyelljem-e magamat ez a gondolatom miatt... elvégre nem érek el semmit. Nem hazudott; én ártok neki a legtöbbet, amit bár elképesztően nehéz belátni, nincs más választásom. Igaza van.
  Természetesen, ahogy már sokadjára, akkor sem hallgattam az eszemre...
  Mint akit villámcsapás ért, megrándultam, s hirtelen a vécé felé fordultam. Míg én magammal harcolok, LuHan egyedül van. Már percek óta...
  Abban a pillanatban elindultam a mosdó felé.
  Kisebb puffanásokat lehetett hallani a falakon túlról, éreztem, ahogy ismét elborul az agyam... megfeszült a testem, mikor dühösen fújtatja szinte feltéptem az ajtót. Nem gondolkodtam, hiszen felesleges volt. Idegesen rontottam rá a két ökörre, akik rám se hederítve ütötték meg újra és újra a gyenge fiút.
  Egy csapás, egy rúgás, egy gúnyos szó... szinte nem is fogtam fel, mit tettek. Egyszerűen a falnak taszítottam mindkettőt, nem törődve azzal, mekkorát nyekkennek.
  Nem, nem voltam a legerősebb. Közel sem. Tekintélyem volt, amit a bandám nélkül is tudott mindenki – nekem nem kellett harcolnom. Legalábbis ezekkel a senkikkel biztosan nem... a halálos ítéletüket írnák alá, ha hozzám érnének, ez minden alacsonyabb rendűre vonatkozott. Bár, ahogy elnéztem őket...
  Nem is kéne vezérnek lennem.
  – El. Most...
  Szavaim nem hatottak: az egyik fenyegetően elindult felém, már épp szólásra nyitotta a száját, mire azonnal elkaptam a torkát.
  Rémülten nyögött egyet, kicsi szemei a duplájára tágultak...
  – Most! – Nem engedtem. Ujjaim egyre jobban szorították, tudtam, ha csak egy fél centivel feljebbi pontot nyomok meg, elájul. De megkíméltem.
  Idegtől remegve elengedtem, löktem rajta egyet búcsúzóul, amekkorát csak lehetett. Bár többet felé sem pillantottam, hallottam, ahogy tántorogva elsétál a falhoz, hátát nekidöntve az egyetlen támaszának. Csak nem arra számítottál, hogy a társad majd segíteni fog...?
  Szerencsére már nem kellett nekik több, egy szó nélkül elhagyták a mosdót, bevágva maguk mögött az ajtót. Olyan volt, mintha ezzel fenyegetni akarnának – éreztem a haragjukat, ott élt minden mozdulatukban: hangos, dübörgő léptek, fújtatás, ajtócsapkodás... mintha számítana valamit. Mintha érnének valamit.
  Aztán LuHanra pillantottam. Ez gyors volt...
  Tekintetem nem lágyult el úgy, ahogy szokott, egyáltalán nem. Összeszűkült szemekkel méregettem, rá is éppúgy mérges voltam, mint azokra a senkikre, akik az előbb még itt játszották az eszüket. Csak annyit kellene tennie, hogy enged nekem. Nem várom el, hogy megkérjen rá, védjem, nem várom el, hogy megköszönje, meghálálja bármivel is. Szavak nélkül ajánlottam fel magam, nem is szeretnék érte hasztalan mondatokat.
  Egy kedves pillantás, és a világ legboldogabb emberévé tudna tenni. Csupán ott a baj, hogy ez neki nem igazán akaródzik.
  – Minden oké? – kérdeztem halkan, közömbös hangon. Ezúttal nem voltam képes lenyugodni... idegesített, hogy nem hajlandó a szemembe nézni, hanem egyszerűen csak bambult maga elé, mintha nem most kergettem volna el a bántalmazóit. Akik már nem is érdekeltek... miattuk már nem tudtam felhergelni magam.
  Lábait felhúzta, kezei az ölében pihentek, fejét lehajtotta, így arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Szinte biztos, hogy ha rám pillant, ugyanazt az érzelemmentes fiút fogom látni, akit mindig, mégis ezt akartam.
  – Igen.
  – Nem óhajtasz idenézni?
  – Menj el...
  Hangjában apró, alig észrevehető kérést véltem felfedezni. Ezúttal is úgy beszélt, mint akkor, mikor először mentettem meg: halkan, úgy, mintha nem is ebben a világban lenne, mintha nem is idevaló lenne. De most volt benne valami. Valami, ami megrémisztett, s olyan deja vu érzést keltett bennem, hogy abba beleborzongtam. Soha nem parancsolt vagy követelt, soha nem könyörgött, azonban fojtott szavainak kicsiny visszhangja kérlelést csengett a fülemben – éppen olyan, halkan, ahogyan beszélt, és éppen olyan tisztán is.
  Végigjárta testemet a remegés, dühöm nem párolgott el, de egy másik érzés is költözött mellé: aggodalmam újra visszatért, szeretetem összemosódott a haragommal, ami talán az eddigi legveszélyesebb énemet hozta a felszínre. Nem tudtam, szidjam vagy csak hagyjam ott, magamhoz öleljem vagy lökjem el... ezek mindegyikét szerettem volna egyszerre, s egy másodpercre tényleg azt hittem, az én fejemben lehet nagyobb zavar, mint az övében.
  Leguggoltam elé.
  Tudtam, hogy ez egyszer már megtörtént... és biztos vagyok benne, hogy ő is erre gondolt. A gyomrom ismét összeszorult, idegességgel vegyes érzelgősségemet nem tudtam hová tenni.
  – Miért? Nézz rám, LuHan!
  – Mert arra kértelek, hogy távozz.
  – Remegsz... – Hangom suttogássá halkult, mikor észrevettem, hogy vállai kissé reszketnek.
  – Igen.
  – Félsz?
  – Nem.
  – Hazudsz?
  – Igen.
  Még mindig nem merte rám emelni a tekintetét, tovább fürkészte ölében fekvő kezeit.
  Arra gondoltam, mindig is tehetetlen voltam a közelében, de ennyire még sosem. Fogalmam sem volt róla, mit tehetnék, mondhatnék neki... hisz mi csak szavakkal kommunikálunk. Még azokkal is alig... de ő nem mosolyog, mimikája semmit nem árul el, az érintéseket nem engedi... akkor hogy máshogy? Nekünk csak üres mondatok maradtak.
  – Miért nem nézel a szemembe? Miért hazudsz?
  – Nem akarok...
  – Tőlem miért félsz?
  – Nem félek tőled.
  – Akkor emeld fel a fejed...! – Lassan felemeltem az egyik kezem, hogy magam felé fordíthassam az arcát, csak pár milliméterre lehettem tőle, amikor elhúzódott. Erre nagyot sóhajtva tudatosítottam magamban: csak szavak. Soha nem lesz több. Egy kicsivel sem.
  Egy pillanatra behunyta a szemeit, nyelt egyet. Aztán egy hirtelen mozdulattal felém kapta a fejét.
  Hátrahőköltem a látványtól...
  Félelemtől csillogó pillantása bizonytalanabb volt egy űzött vadénál, kétségbeesettebb, reménytelenebb, s legbelül, a legmélyén sokkal könyörgőbb is. Láttam benne az értetlenséget, a tehetetlen dühöt, melyben mindketten osztoztunk. Vajon én is így nézhettem rá...? Vajon van még embernek ilyen beszédes szeme?
  Ekkor kinyújtotta a lábait, kezeit maga mellé ejtette a földre.
  Egy újabb tett, melytől meglepett nyögés szakadt föl belőlem: ingének utolsó néhány gombja feltépve, nadrágjának cipzárja szétszaggatva. Alhasán egy hosszú, de alig látható vágás volt, úgy tűnt, mintha csak felhorzsolták volna a bőrét. Vér éppen csak szivárgott belőle, azt hiszem, talán nem is késsel sebezték meg.
  De akkor nem is ez számított.
  Elborzadtam... tudtam, azonnal tudtam, mégis miért történhetett, viszont képtelen voltam felfogni.      Hogy merhették ezt tenni...? Miféle megszégyenítés ez...?
  Egyszerűen lefagytam. Érzékeltem, hogy még mindig engem figyel ugyanazzal az űzött tekintetével, mégsem reagáltam. Az agyam kattogott, lázasan kereste a megoldást, a magyarázatot, azonban egyfolytában ugyanoda jutottam: sehova... ismét a nullán voltam, úgy ahogy eddig is. Nem értettem, hogy süllyedhettünk idáig... és abban sem vagyok biztos, hogy valójában meg akartam tudni.
  Undorodtam. Hiszen én is egy ilyen bandát irányítottam... mi még ismertük, mi az a tisztelet, mi a kegyelem és a szent. Már ha léteznek még itt ezek a szavak...
  – Nem ússzák meg – suttogtam.
  – Dehogynem.
  – Soha. Te pedig védelmet kapsz. Ha tetszik, ha nem.
  – Semmi sincs ingyen. És én nem tudok fizetni.
  Lehajtottam a fejem.
  Olyan gondolatok cikáztak az agyamban, melyektől képtelenség volt szabadulni... képek, pillanatok róla, róla, akiről ilyesmit még képzelnem sem volt szabad. Mégis, ahogy kimondta azokat a szavakat... Édes jelenetek tűntek fel előttem, amint keskeny válláról lehúzom az inget, amint karcsú derekát átölelve húzom az ölembe, amint apró teste elveszik az enyém alatt... mert akartam ezt.
  LuHan talán egészen mást értett a fizetség alatt, sőt... egyértelműen mást értett, én viszont nem szerettem volna mást. Igazából eszembe sem jutott, hogy kérjek valamit cserébe. De azzal az utolsó két mondatával megmozgatott bennem valamit – valamit, amit nagyon el szerettem volna titkolni előle. Féltem attól, mi várhat még itt rá ezek után, de legbelül én is erre vágytam, csupán nem ilyen formában. Ezt be kellett ismernem...
  Bármilyen undorító vagyok, olyasmit kívántam tőle, amit épeszű ember nem teljesítene, és nem is kéretném tőle. De...
  Nem mertem a szemébe nézni. Rettegtem, hogy meglátja a gondolataimat, hogy kitalálja, mit szeretnék tőle, s megvet érte. Jobban, mint én saját magamat.
  – Az egész bandám melletted áll...
  – Miért cserébe?
  Behunytam a szemeimet. A bűntudatom már akkor is előtört, a lelkiismeretem mardosott belülről, holott igazából akkor még semmit sem fogtam föl. Fogalmam sem volt róla, mekkorák a szavaim súlya... a józan eszem elszállt, s egy ismeretlen, furcsa érzés irányított helyette: olyasvalami, aminek nem lenne szabad, olyasvalami, ami mindent tönkretehet. Én mégis engedtem neki...
  – LuHan... - suttogtam rekedten, mire nem felelt. Talán látja...? Talán már tudja...? Érzi, mire vágyom...? - Feküdj le velem...”

  Akkor még nem bántam igazán. Nem mertem arcára pillantani... nem is fogtam föl, hogy ezzel mit műveltem, mennyi mindent rontottam el teljesen és egyben visszafordíthatatlanul. Hiszen tudtam, hogy elfogadja az ajánlatomat. Nincs más lehetősége...

  

2. Fejezet

  ( Sziasztok!
  Meg is érkezett a következő rész! Azt pedig előre szeretném jelezni, hogy ez az első két-három fejezet arról fog szólni, hogy elmagyarázzam, hogyan is jutottunk el oda, ami az első részben történt. Kis előzetes, ha nagyjából nyolc oldalt lehet kicsinek nevezni... :'D
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!^^ )

  Furcsa kapcsolat egy furcsa fiúval.

  Mindig is híres volt az iskolában: a nagyobb 'bandák' folyamatosan verték, megszégyenítették, egy kisebb lánycsoport pedig a nyomában járt, abban reménykedve, talán lehet esélyük nála. Sosem értettem őket... egyik felet sem. Sem az őt porba tiprókat, sem az érte rajongó, alapjáraton kedves, visszafogottabb lányok hadát.

  Mit lehet szeretni, vagy éppen utálni egy ilyen srácban?

  Hófehér bőr, őzike szemek, sötétbarna, rövid haj, törékeny testalkat. Csendes, igazából még beszélni is alig hallottam, kedves, holott egyszer sem láttam még mosolyogni. Ez az egyik, ami miatt az egész iskola hallott róla: nagylelkű és segítőkész, sohasem bunkó, de mindezt úgy, hogy semmi érzelem nem tükröződik az arcán. Szemei olykor érdeklődve felcsillannak, pillantása néha ellágyul...

  Soha, senki nem látta még őt mosolyogni, soha, senki nem hallotta nevetni.

  Nyugodt, mindig a háttérben marad és nem beszél magáról. Azt is mondják róla, hogy ha valaki a társaságát keresi, akkor hajlandó vele egy órát is úgy átfecsegni, hogy egy szó sem hangzik el a szájából a saját életéről. Nekem az is furcsa volt, hogy egyáltalán tud kiadni bármiféle hangot is... hiszen én csak szünetekben láthattam, néha akkor, amikor a saját bandámból kínozta valaki, viszont nem törődtem vele. Ha akarják, verjék meg, ha úgy tetszik, hagyják elfutni.

  Akadt jobb dolgom is- bandavezér létemre viszonylag jól tanultam, szünetekben a srácokkal lógtam, vagy válogattam a lányok közül. Ugyan hozzám is elértek a pletykák, felvontam a szemöldököm, s mentem tovább.

  Nem érte meg odafigyelni ezekre: legfeljebb húsz fős lehetett a rajongói tábora – még csak nem is kifejezetten híres lányok alkották- szinte mindenki a „nyomorék” rétegbe sorolta, és úgy egyáltalán, nem tűnt izgalmas személyiségnek. Titokzatos volt – talán ezért tetszett annak a kis bandának annyira. De nem több. Én pedig nem szeretem a tehetetlen kis nyápicokat. Ha ereje nincs, esze legyen, ha esze nincs, védelme legyen, ha védelme nincs, menjen másik suliba. Itt így működnek a dolgok, és nem egy gyenge kisfiú miatt fog megváltozni a rendszer.
  Nagyjából ennyi volt a róla alkotott véleményem, mindezt pletykák alapján. Nem jártam utána, nem érdekelt. Mint említettem, nem szeretem a tehetetlen nyápicokat...

  Így ment ez egy keddi délutánig...

  Átlagos nap: matek, biológia, föci, angol... valahogy mindig is különösen utáltam ezt a napot, főként az unalmassága miatt. Az óra mintha elaludt volna, párhuzamosan a diákokkal, és mikor néha kicsit magához tért, pár percig ketyegett tovább, majd újra elszenderült. A tanárok monoton hangja olyan, akárcsak egy erős altató, ami még az időt is megállítja – egyszer csak elsötétül a kép, aztán a fejem koppanására a padon ébredek fel. Aztán álmosan felpillantok: mintha az óra az előbb is ennyit mutatott volna...

  Egy ilyen napon vált különlegessé számomra az a fiú.

  Tanulás után, egy sor veszekedés után dühösen rontottam be az iskola zuhanyzójába. Leizzadtam a sok mozgástól, idegeim kikészültek a civakodásoktól, torkom rettentően égett az üvöltéstől. Elegem volt... nem sűrűn borultam ki ilyesmin eddigi életem során, de akkor igen.

  Némán álltam a zuhany alatt, úgy tűnt, a rajtam végigcsordogáló víz a gondolataimat is kimossa belőlem. A hangos csobogás elnyomott minden más zajt, a problémáim a kabin falain kívül ragadtak. Áthatolhatatlan burok, olyan, melynek a forró vizében jó elmerülni, s végül elaludni. Minden ártalmas szó, minden bántó emlék a lefolyó felé zuhant, az összes porcikám elernyedt, elgyengült a hirtelen kellemes élmény hatására. Éreztem, amint a feszültség elhagyja a tagjaimat, szemeimet behunytam, minden érzékem eltompult, azt sem bántam, hogy a bőröm már szinte égett. Még melegebbre vágytam...

  Húsz perc? Harminc? Talán még több? Azóta sem tudom, mennyi időt tölthettem a zuhany alatt ácsorogva. Igazából onnantól kezdve, hogy elzártam a csapot, nem igazán emlékszem semmire. Mintha könnyebben mozogtam volna, a gondolataim kevésbé tűntek már búskomornak, valójában nem törődtem semmivel. Tetteimnek nem volt jelentősége, egészen addig a pillanatig, míg táskámat felkapva ki nem léptem az ajtón.

  Halkan kattant a zár a hátam mögött, s azt hiszem, bennem is akkor kattanhatott át valami.

  A fiú feje a falon koppant, mikor megláttam őket. Hangosan zihált, meggyötört arcán apró horzsolások éktelenkedtek, szemeit félig behunyta. Távolról hallottam a halk, elfojtott nyögéseit, ami minden egyes őt ért rúgás után felszakadt belőle. Teste a földön reszketett, légzése egyre gyorsult, fulladt...

  És nem mozdultam. Ahogy máskor sem.

  – Undorító buzi!

  – Nincs pasid, hogy megvédje a picsád?!

  – Otthonról még nem basztak ki, kölyök?! - Három erős, egy gyenge ellen, mocskos szavak a hallgatással szemben. Hangjuk visszhangzott a folyosón, nevetésük hányingerkeltő vidámsága belekúszott a fülembe.

  Pár perce azt hittem, ma már nem lehet rosszabb. Tévedtem...

  A tagjaim maguktól mozdultak, a lábaim a helyiség vége fel vették az irányt. Éreztem, ahogy a düh ismét szétárad bennem, megfeszítve minden apró izmomat, megfertőzve minden józan gondolatmenetemet. Nem tudtam, miért teszem ezt, mi ez az érzés, mi ez a harag... de abban a pillanatban nem is akartam megtudni.

  A kezeim ökölbe szorultak, akaratlanul dobbantottam egyet a lábammal.

  Egy másodperc alatt megállt az idő.

  Dühödt mozdulatom hangját visszaverték a falak, olyan volt, mint egy hangos üvöltés... A három bántalmazó lassan megfordult. Tudtam, hogy itt vége a harcnak. Megfeszült testtel, idegtől remegve fúrtam sötét tekintetem az övékébe, egyetlen szót sem szóltam, csupán összeszorított fogakkal fojtottam vissza feltörni készülő ordításomat. Megfagyott a levegő, senki nem mozdult, senki nem szólt. Próbáltak volna meg...

  A saját embereim tették ezt... én magam sem értettem, miért védtem azt a fiút, de olyan elárultnak éreztem magam, mint még soha. Olyan volt, mintha becsapnának, hátba támadnának a sajátjaim. Ez pedig cseppet sem csillapította a dühömet...

  A gúny eltűnt, hangjuk elveszett, izmaik elgyengültek, feladva a harcot. Tisztában kellett lenniük azzal, mivel jár egy vezér haragja... ismeretlen erejű vágyat éreztem aziránt, hogy megmutathassam nekik, mi a következménye ennek, haragom egyszerűen képtelen volt nyugodni.

  Ideges lettem azért, mert bántották őt, idegessé váltam magam miatt, mert nem találtam ésszerű magyarázatot a tetteimre. És az utóbbi keltette értetlenség kezdett erősödni. Nem uraltam a tagjaimat, az agyamra átláthatatlan vörös köd telepedett, melyben egy kétségbeesett sikoly hangja lassan elviselhetetlenné változott – a félelem kiáltása. Féltem, hogy nem érkezem időben...

  Mikor rájöttek, hogy takarodniuk kell, szinte egyszerre hajoltak meg, majd azonnal el is kotródtak az iskola ezen részéből.

  Szemeimet lehunytam, nem tudtam lecsillapodni, míg hallottam sietős lépteik zaját.          Megborzongtam, az undor végigjárta mindenemet. És a legrosszabb, hogy valahol magamtól is undorodni kezdtem...

  – Jól vagy? - kérdeztem halkan, egy fáradt sóhajjal kiadva magamból minden indulatot. Lassan elernyedtek a testrészeim, tekintetem már nem tükrözött haragot, hangom is teljesen nyugodttá vált. Mint egy agymosás... úgy tűnt kitörölték belőlem az elmúlt perceket, a némaság simogatta az elmémet. Mindezt egyik pillanatról a másikra, és mégsem foglalkoztam vele, nem tituláltam magam azonnal betegnek, őrültnek, bolondnak. Nem törődtem semmivel, elfeledtem társaimat, akiket az imént küldtem el, vállaimat leengedtem, mint valami nyugtató, szétáradt bennem a megkönnyebbültség. Ma már másodjára... Egyszerűen ráemeltem a szemeimet, türelmesen várva a válaszára, sebeit méregetve.

  Remélem, semmi komolyabb...

  – Jól.

  Óvatosan mozdultam felé: leguggoltam elé, tekintetem néhány pillanatig elidőzött kifejezéstelen arcán, majd lesiklott a hasára, ahová a legtöbb rúgást kaphatta. Inge bekoszolódott a piszkos cipőtalpaktól, teste összegörnyedt, még mindig védve magát az esetleges támadásoktól.

  – Nagyon fáj?
  – Túlélem.
  – Én nem akarlak bántani.
  – Tudom.
  – Megköszönhetnéd.
  – Nem fogom.
  – Miért nem? Kórházba is kerülhetsz...
  – Máskor sem kerültem. Nincs mit megköszönnöm. - A fiú olyan halkan beszélt, hogy alig tudtam kivenni a szavait. Nem volt ideges, én sem, nem emelte föl a hangját, én sem.
  – Megmentettelek.
  – Megmentettél attól, hogy otthon maradhassak. És ezzel belelöktél egy újabb küzdelembe.
  – Nem fognak ártani neked.
  – Te is azt teszed.
  Itt egy pillanatra elhallgattam. Folyamatosan a szemeit fürkésztem, egy másodpercre sem fordítottam el a fejem.
  Hatalmas, mély őzike szemek, beszédesek és mégsem árulnak el semmit. Olyan, mintha egy halandók számára ismeretlen nyelven írt üzenetet olvasnék, melyet minél tovább figyelek, annál inkább kíváncsivá tesz. Fogva tart, nem ereszt, valahol könyörög azért, hogy valaki végre megértse a szavait. De hisz ez lehetetlen... nem értem ezt a nyelvet. Akkor lehet, hogy ad más jeleket? Más jeleket, amikből én, tudatlan ember is olvasni tudok?
  Talán ezért borult el az agyam... Talán mindig is ismerni akartam az üzenetét?
  – Nem tűrheted, hogy örökké ezt tegyék veled.
  – Dehogynem.
  – Miért?
  – Az teljesen mindegy.
  – Nem mindegy. Nem hagyom...
   - Hagyni fogod. És te okozod majd a legtöbb fájdalmat.
  Értetlenül hőköltem hátra. És ez mégis mit akar jelenteni...? Mi ez az egész? Most én vagyok a hibás...?
  – Ezt miből gondolod?
  – Olvass a sorok között, ismerd fel a jeleket, gondolkodj előre!
  – Miért...?
  – Hogy megláthasd a jövőt... - hangja suttogássá halkult, tekintete elrévedt, arcán mintha egy kicsiny izom megrándult volna. Éreztem, tudtam, hogy nem mond többet. Még jobban bezárta a kapukat maga körül, olyan tisztán hallottam a csapódások hangját, mint akkor, amikor nemrég kiléptem erre a folyosóra. Láttam, ahogy egy fal emelkedik közé és közém – mintha eddig magához engedett volna. Ilyen lenne egy bensőséges beszélgetés vele...? Szólni akartam még hozzá, hallani a válaszát, azonban a szavak nem jöttek: meredten bámultam sebes bőrét, finom vonásait, óceán mélységű szemeit.
  „Ki vagy te...?” - nem tudtam megszólalni, hogy feltehessem ezt a kérdést. Pedig annyi mindenre kíváncsi voltam... mi történt velem, hogy a segítségére siettem? Miért féltettem őt ennyire? Mit tett velem, hogy teljesen lehiggadtam? Mit akar a pillantásaival üzenni? Miért csinálja ezt? Miért tűr?
  És... egyáltalán ki ő...?
  Teljesen összezavarodtam. Egyre több és több kérdést kreáltam magamban, ki akartam következtetni a választ, 'tudni' akartam, holott ez lehetetlennek bizonyult. Csak ő képes nekem mindenre felelni, rá van szükségem ahhoz, hogy feltárhassam a titkokat.
  Ott legbelül féltem, hogy a tudás talán semmi jót nem hoz, talán csak még bonyolultabbá teszi a helyzetet, és teljesen elkeserít. Már ha kiderül itt bármi is...
  Abban a percben még a talajt a lában alatt sem éreztem biztosnak, a többi érzésemről nem is beszélve: nem értettem, mi ez a furcsa bizsergés a bensőmben, ez az ellenállhatatlan vágy, hogy megismerhessem őt. Mert igen, minden titkot látni akartam. Mindet, kivétel nélkül.
  Ekkor hirtelen felállt.
  Összerezdült a gyors és meggondolatlan mozdulat okozta fájdalomtól, kicsit újra meggörnyedt. Én azonnal felpattantam, kezeimet kicsit közelebb tolva felé, hátha szüksége van segítségre. Lenézett végtagjaimra, arcán átsuhant egy alig észrevehető érzelem – valami, amit ismét nem tudok megmagyarázni vele kapcsolatban. Ma már sokadjára...
  Végül nem fogadta el a támaszt, egyszerűen biccentett, majd óvatos léptekkel elindult a kijárat felé.
Nem mentem utána, felesleges lett volna. Egyértelműen nem kért többet belőlem, és minden összekuszált katyvasz ellenére – ami akkor az agyamat uralta – fel kellett ezt ismernem s elfogadnom. Utánafordultam, kezeimet már leengedtem. Úgy éreztem, kezd kissé kitisztulni az agyam. Noha még nem jöttek a szokásos „Te nem vagyok komplett, JongIn...” gondolataim, ami máskor a teljes épségemre utal, úgy tűnt, kezdek újra normális lenni.
  Alakja csupán két-három méterre lehetett tőlem, de ahogy távolodott, úgy tért vissza a józan eszem is. Felsóhajtottam, s ezt az állapotomat kihasználva szólásra nyitottam a számat:
  – Miért nem mosolyogsz soha?
  Megtorpant. Tompa hangom idegenül csengett még a saját fülemben is, nyelnem kellett egyet. Ennyit a józan észről...?
  Lassan megfordult, de csak félig. Úgy éreztem, nem akar a szemembe nézni, mintha most először elbizonytalanodna. Kissé összeszűkült szemei a talajt vizsgálgatták, mégsem láttam, hogy teljesen zavarban lenne. Sőt... kezdeti apró megingása egyszerű gondolkodásba hajlott, arckifejezése nem változott, tartása sem vált feszültté. Egy komoly, gyenge, de elképesztően okos fiú állt előttem, olyan, aki miatt azt kívántam, bár ismerném már évek óta.
  – Láttad az arcomat, amikor... amikor megvertek?
  Lágy, rekedt hang a délután némaságában. Az ő szavai nem visszhangzottak, nem volt bizonytalan, félős, ahogy én azt mindig is hittem. Halk, elmélkedő, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom...
A kicsi ablakokból beszűrődő gyenge fényben megcsillant sápadt bőre, mikor felém fordult. Teljes testtel, nem úgy, mint az előbb. A haldokló sugarak kihangsúlyozták lányos szépségét, felragyogtak szemeiben, melyek akkor úgy pillantottak rám, ahogy egykor azt hittem, lehetetlen...
  Pupillái kitágultak, sötétbarnán tündöklő tekintetét az enyémbe fúrta. Annyi érzelem, annyi kimondatlan szó villant a gyönyörű szempárban, hogy azt eddig elképzelni sem tudtam. Átható, végtelen mélységű pillantás, remény, beletörődés, keserűség, fájdalom, hamis öröm... és tisztaság. Felbecsülhetetlen értékű, örök tisztaság.
  – Az az én igazi mosolyom...


  Akkor mintha megértettem volna. Úgy éreztem, mindent látok, mindent tudok... s csak később derült ki, hogy soha nem tekinthettem a lelkébe. Talán rájöttem, hogy a titokzatosságát szeretik, talán rájöttem, hogy én magam is képtelen leszek szabadulni a megmagyarázhatatlan világából. Nem tudtam, szeretnék-e egyáltalán szabadulni... semmiben sem lehettem biztos, egy dolgot leszámítva: azzal a mondattal kezdődött el az én igazi életem...