2. Fejezet

  ( Sziasztok!
  Meg is érkezett a következő rész! Azt pedig előre szeretném jelezni, hogy ez az első két-három fejezet arról fog szólni, hogy elmagyarázzam, hogyan is jutottunk el oda, ami az első részben történt. Kis előzetes, ha nagyjából nyolc oldalt lehet kicsinek nevezni... :'D
Remélem tetszeni fog, jó olvasást!^^ )

  Furcsa kapcsolat egy furcsa fiúval.

  Mindig is híres volt az iskolában: a nagyobb 'bandák' folyamatosan verték, megszégyenítették, egy kisebb lánycsoport pedig a nyomában járt, abban reménykedve, talán lehet esélyük nála. Sosem értettem őket... egyik felet sem. Sem az őt porba tiprókat, sem az érte rajongó, alapjáraton kedves, visszafogottabb lányok hadát.

  Mit lehet szeretni, vagy éppen utálni egy ilyen srácban?

  Hófehér bőr, őzike szemek, sötétbarna, rövid haj, törékeny testalkat. Csendes, igazából még beszélni is alig hallottam, kedves, holott egyszer sem láttam még mosolyogni. Ez az egyik, ami miatt az egész iskola hallott róla: nagylelkű és segítőkész, sohasem bunkó, de mindezt úgy, hogy semmi érzelem nem tükröződik az arcán. Szemei olykor érdeklődve felcsillannak, pillantása néha ellágyul...

  Soha, senki nem látta még őt mosolyogni, soha, senki nem hallotta nevetni.

  Nyugodt, mindig a háttérben marad és nem beszél magáról. Azt is mondják róla, hogy ha valaki a társaságát keresi, akkor hajlandó vele egy órát is úgy átfecsegni, hogy egy szó sem hangzik el a szájából a saját életéről. Nekem az is furcsa volt, hogy egyáltalán tud kiadni bármiféle hangot is... hiszen én csak szünetekben láthattam, néha akkor, amikor a saját bandámból kínozta valaki, viszont nem törődtem vele. Ha akarják, verjék meg, ha úgy tetszik, hagyják elfutni.

  Akadt jobb dolgom is- bandavezér létemre viszonylag jól tanultam, szünetekben a srácokkal lógtam, vagy válogattam a lányok közül. Ugyan hozzám is elértek a pletykák, felvontam a szemöldököm, s mentem tovább.

  Nem érte meg odafigyelni ezekre: legfeljebb húsz fős lehetett a rajongói tábora – még csak nem is kifejezetten híres lányok alkották- szinte mindenki a „nyomorék” rétegbe sorolta, és úgy egyáltalán, nem tűnt izgalmas személyiségnek. Titokzatos volt – talán ezért tetszett annak a kis bandának annyira. De nem több. Én pedig nem szeretem a tehetetlen kis nyápicokat. Ha ereje nincs, esze legyen, ha esze nincs, védelme legyen, ha védelme nincs, menjen másik suliba. Itt így működnek a dolgok, és nem egy gyenge kisfiú miatt fog megváltozni a rendszer.
  Nagyjából ennyi volt a róla alkotott véleményem, mindezt pletykák alapján. Nem jártam utána, nem érdekelt. Mint említettem, nem szeretem a tehetetlen nyápicokat...

  Így ment ez egy keddi délutánig...

  Átlagos nap: matek, biológia, föci, angol... valahogy mindig is különösen utáltam ezt a napot, főként az unalmassága miatt. Az óra mintha elaludt volna, párhuzamosan a diákokkal, és mikor néha kicsit magához tért, pár percig ketyegett tovább, majd újra elszenderült. A tanárok monoton hangja olyan, akárcsak egy erős altató, ami még az időt is megállítja – egyszer csak elsötétül a kép, aztán a fejem koppanására a padon ébredek fel. Aztán álmosan felpillantok: mintha az óra az előbb is ennyit mutatott volna...

  Egy ilyen napon vált különlegessé számomra az a fiú.

  Tanulás után, egy sor veszekedés után dühösen rontottam be az iskola zuhanyzójába. Leizzadtam a sok mozgástól, idegeim kikészültek a civakodásoktól, torkom rettentően égett az üvöltéstől. Elegem volt... nem sűrűn borultam ki ilyesmin eddigi életem során, de akkor igen.

  Némán álltam a zuhany alatt, úgy tűnt, a rajtam végigcsordogáló víz a gondolataimat is kimossa belőlem. A hangos csobogás elnyomott minden más zajt, a problémáim a kabin falain kívül ragadtak. Áthatolhatatlan burok, olyan, melynek a forró vizében jó elmerülni, s végül elaludni. Minden ártalmas szó, minden bántó emlék a lefolyó felé zuhant, az összes porcikám elernyedt, elgyengült a hirtelen kellemes élmény hatására. Éreztem, amint a feszültség elhagyja a tagjaimat, szemeimet behunytam, minden érzékem eltompult, azt sem bántam, hogy a bőröm már szinte égett. Még melegebbre vágytam...

  Húsz perc? Harminc? Talán még több? Azóta sem tudom, mennyi időt tölthettem a zuhany alatt ácsorogva. Igazából onnantól kezdve, hogy elzártam a csapot, nem igazán emlékszem semmire. Mintha könnyebben mozogtam volna, a gondolataim kevésbé tűntek már búskomornak, valójában nem törődtem semmivel. Tetteimnek nem volt jelentősége, egészen addig a pillanatig, míg táskámat felkapva ki nem léptem az ajtón.

  Halkan kattant a zár a hátam mögött, s azt hiszem, bennem is akkor kattanhatott át valami.

  A fiú feje a falon koppant, mikor megláttam őket. Hangosan zihált, meggyötört arcán apró horzsolások éktelenkedtek, szemeit félig behunyta. Távolról hallottam a halk, elfojtott nyögéseit, ami minden egyes őt ért rúgás után felszakadt belőle. Teste a földön reszketett, légzése egyre gyorsult, fulladt...

  És nem mozdultam. Ahogy máskor sem.

  – Undorító buzi!

  – Nincs pasid, hogy megvédje a picsád?!

  – Otthonról még nem basztak ki, kölyök?! - Három erős, egy gyenge ellen, mocskos szavak a hallgatással szemben. Hangjuk visszhangzott a folyosón, nevetésük hányingerkeltő vidámsága belekúszott a fülembe.

  Pár perce azt hittem, ma már nem lehet rosszabb. Tévedtem...

  A tagjaim maguktól mozdultak, a lábaim a helyiség vége fel vették az irányt. Éreztem, ahogy a düh ismét szétárad bennem, megfeszítve minden apró izmomat, megfertőzve minden józan gondolatmenetemet. Nem tudtam, miért teszem ezt, mi ez az érzés, mi ez a harag... de abban a pillanatban nem is akartam megtudni.

  A kezeim ökölbe szorultak, akaratlanul dobbantottam egyet a lábammal.

  Egy másodperc alatt megállt az idő.

  Dühödt mozdulatom hangját visszaverték a falak, olyan volt, mint egy hangos üvöltés... A három bántalmazó lassan megfordult. Tudtam, hogy itt vége a harcnak. Megfeszült testtel, idegtől remegve fúrtam sötét tekintetem az övékébe, egyetlen szót sem szóltam, csupán összeszorított fogakkal fojtottam vissza feltörni készülő ordításomat. Megfagyott a levegő, senki nem mozdult, senki nem szólt. Próbáltak volna meg...

  A saját embereim tették ezt... én magam sem értettem, miért védtem azt a fiút, de olyan elárultnak éreztem magam, mint még soha. Olyan volt, mintha becsapnának, hátba támadnának a sajátjaim. Ez pedig cseppet sem csillapította a dühömet...

  A gúny eltűnt, hangjuk elveszett, izmaik elgyengültek, feladva a harcot. Tisztában kellett lenniük azzal, mivel jár egy vezér haragja... ismeretlen erejű vágyat éreztem aziránt, hogy megmutathassam nekik, mi a következménye ennek, haragom egyszerűen képtelen volt nyugodni.

  Ideges lettem azért, mert bántották őt, idegessé váltam magam miatt, mert nem találtam ésszerű magyarázatot a tetteimre. És az utóbbi keltette értetlenség kezdett erősödni. Nem uraltam a tagjaimat, az agyamra átláthatatlan vörös köd telepedett, melyben egy kétségbeesett sikoly hangja lassan elviselhetetlenné változott – a félelem kiáltása. Féltem, hogy nem érkezem időben...

  Mikor rájöttek, hogy takarodniuk kell, szinte egyszerre hajoltak meg, majd azonnal el is kotródtak az iskola ezen részéből.

  Szemeimet lehunytam, nem tudtam lecsillapodni, míg hallottam sietős lépteik zaját.          Megborzongtam, az undor végigjárta mindenemet. És a legrosszabb, hogy valahol magamtól is undorodni kezdtem...

  – Jól vagy? - kérdeztem halkan, egy fáradt sóhajjal kiadva magamból minden indulatot. Lassan elernyedtek a testrészeim, tekintetem már nem tükrözött haragot, hangom is teljesen nyugodttá vált. Mint egy agymosás... úgy tűnt kitörölték belőlem az elmúlt perceket, a némaság simogatta az elmémet. Mindezt egyik pillanatról a másikra, és mégsem foglalkoztam vele, nem tituláltam magam azonnal betegnek, őrültnek, bolondnak. Nem törődtem semmivel, elfeledtem társaimat, akiket az imént küldtem el, vállaimat leengedtem, mint valami nyugtató, szétáradt bennem a megkönnyebbültség. Ma már másodjára... Egyszerűen ráemeltem a szemeimet, türelmesen várva a válaszára, sebeit méregetve.

  Remélem, semmi komolyabb...

  – Jól.

  Óvatosan mozdultam felé: leguggoltam elé, tekintetem néhány pillanatig elidőzött kifejezéstelen arcán, majd lesiklott a hasára, ahová a legtöbb rúgást kaphatta. Inge bekoszolódott a piszkos cipőtalpaktól, teste összegörnyedt, még mindig védve magát az esetleges támadásoktól.

  – Nagyon fáj?
  – Túlélem.
  – Én nem akarlak bántani.
  – Tudom.
  – Megköszönhetnéd.
  – Nem fogom.
  – Miért nem? Kórházba is kerülhetsz...
  – Máskor sem kerültem. Nincs mit megköszönnöm. - A fiú olyan halkan beszélt, hogy alig tudtam kivenni a szavait. Nem volt ideges, én sem, nem emelte föl a hangját, én sem.
  – Megmentettelek.
  – Megmentettél attól, hogy otthon maradhassak. És ezzel belelöktél egy újabb küzdelembe.
  – Nem fognak ártani neked.
  – Te is azt teszed.
  Itt egy pillanatra elhallgattam. Folyamatosan a szemeit fürkésztem, egy másodpercre sem fordítottam el a fejem.
  Hatalmas, mély őzike szemek, beszédesek és mégsem árulnak el semmit. Olyan, mintha egy halandók számára ismeretlen nyelven írt üzenetet olvasnék, melyet minél tovább figyelek, annál inkább kíváncsivá tesz. Fogva tart, nem ereszt, valahol könyörög azért, hogy valaki végre megértse a szavait. De hisz ez lehetetlen... nem értem ezt a nyelvet. Akkor lehet, hogy ad más jeleket? Más jeleket, amikből én, tudatlan ember is olvasni tudok?
  Talán ezért borult el az agyam... Talán mindig is ismerni akartam az üzenetét?
  – Nem tűrheted, hogy örökké ezt tegyék veled.
  – Dehogynem.
  – Miért?
  – Az teljesen mindegy.
  – Nem mindegy. Nem hagyom...
   - Hagyni fogod. És te okozod majd a legtöbb fájdalmat.
  Értetlenül hőköltem hátra. És ez mégis mit akar jelenteni...? Mi ez az egész? Most én vagyok a hibás...?
  – Ezt miből gondolod?
  – Olvass a sorok között, ismerd fel a jeleket, gondolkodj előre!
  – Miért...?
  – Hogy megláthasd a jövőt... - hangja suttogássá halkult, tekintete elrévedt, arcán mintha egy kicsiny izom megrándult volna. Éreztem, tudtam, hogy nem mond többet. Még jobban bezárta a kapukat maga körül, olyan tisztán hallottam a csapódások hangját, mint akkor, amikor nemrég kiléptem erre a folyosóra. Láttam, ahogy egy fal emelkedik közé és közém – mintha eddig magához engedett volna. Ilyen lenne egy bensőséges beszélgetés vele...? Szólni akartam még hozzá, hallani a válaszát, azonban a szavak nem jöttek: meredten bámultam sebes bőrét, finom vonásait, óceán mélységű szemeit.
  „Ki vagy te...?” - nem tudtam megszólalni, hogy feltehessem ezt a kérdést. Pedig annyi mindenre kíváncsi voltam... mi történt velem, hogy a segítségére siettem? Miért féltettem őt ennyire? Mit tett velem, hogy teljesen lehiggadtam? Mit akar a pillantásaival üzenni? Miért csinálja ezt? Miért tűr?
  És... egyáltalán ki ő...?
  Teljesen összezavarodtam. Egyre több és több kérdést kreáltam magamban, ki akartam következtetni a választ, 'tudni' akartam, holott ez lehetetlennek bizonyult. Csak ő képes nekem mindenre felelni, rá van szükségem ahhoz, hogy feltárhassam a titkokat.
  Ott legbelül féltem, hogy a tudás talán semmi jót nem hoz, talán csak még bonyolultabbá teszi a helyzetet, és teljesen elkeserít. Már ha kiderül itt bármi is...
  Abban a percben még a talajt a lában alatt sem éreztem biztosnak, a többi érzésemről nem is beszélve: nem értettem, mi ez a furcsa bizsergés a bensőmben, ez az ellenállhatatlan vágy, hogy megismerhessem őt. Mert igen, minden titkot látni akartam. Mindet, kivétel nélkül.
  Ekkor hirtelen felállt.
  Összerezdült a gyors és meggondolatlan mozdulat okozta fájdalomtól, kicsit újra meggörnyedt. Én azonnal felpattantam, kezeimet kicsit közelebb tolva felé, hátha szüksége van segítségre. Lenézett végtagjaimra, arcán átsuhant egy alig észrevehető érzelem – valami, amit ismét nem tudok megmagyarázni vele kapcsolatban. Ma már sokadjára...
  Végül nem fogadta el a támaszt, egyszerűen biccentett, majd óvatos léptekkel elindult a kijárat felé.
Nem mentem utána, felesleges lett volna. Egyértelműen nem kért többet belőlem, és minden összekuszált katyvasz ellenére – ami akkor az agyamat uralta – fel kellett ezt ismernem s elfogadnom. Utánafordultam, kezeimet már leengedtem. Úgy éreztem, kezd kissé kitisztulni az agyam. Noha még nem jöttek a szokásos „Te nem vagyok komplett, JongIn...” gondolataim, ami máskor a teljes épségemre utal, úgy tűnt, kezdek újra normális lenni.
  Alakja csupán két-három méterre lehetett tőlem, de ahogy távolodott, úgy tért vissza a józan eszem is. Felsóhajtottam, s ezt az állapotomat kihasználva szólásra nyitottam a számat:
  – Miért nem mosolyogsz soha?
  Megtorpant. Tompa hangom idegenül csengett még a saját fülemben is, nyelnem kellett egyet. Ennyit a józan észről...?
  Lassan megfordult, de csak félig. Úgy éreztem, nem akar a szemembe nézni, mintha most először elbizonytalanodna. Kissé összeszűkült szemei a talajt vizsgálgatták, mégsem láttam, hogy teljesen zavarban lenne. Sőt... kezdeti apró megingása egyszerű gondolkodásba hajlott, arckifejezése nem változott, tartása sem vált feszültté. Egy komoly, gyenge, de elképesztően okos fiú állt előttem, olyan, aki miatt azt kívántam, bár ismerném már évek óta.
  – Láttad az arcomat, amikor... amikor megvertek?
  Lágy, rekedt hang a délután némaságában. Az ő szavai nem visszhangzottak, nem volt bizonytalan, félős, ahogy én azt mindig is hittem. Halk, elmélkedő, és éreztem, hogy összeszorul a gyomrom...
A kicsi ablakokból beszűrődő gyenge fényben megcsillant sápadt bőre, mikor felém fordult. Teljes testtel, nem úgy, mint az előbb. A haldokló sugarak kihangsúlyozták lányos szépségét, felragyogtak szemeiben, melyek akkor úgy pillantottak rám, ahogy egykor azt hittem, lehetetlen...
  Pupillái kitágultak, sötétbarnán tündöklő tekintetét az enyémbe fúrta. Annyi érzelem, annyi kimondatlan szó villant a gyönyörű szempárban, hogy azt eddig elképzelni sem tudtam. Átható, végtelen mélységű pillantás, remény, beletörődés, keserűség, fájdalom, hamis öröm... és tisztaság. Felbecsülhetetlen értékű, örök tisztaság.
  – Az az én igazi mosolyom...


  Akkor mintha megértettem volna. Úgy éreztem, mindent látok, mindent tudok... s csak később derült ki, hogy soha nem tekinthettem a lelkébe. Talán rájöttem, hogy a titokzatosságát szeretik, talán rájöttem, hogy én magam is képtelen leszek szabadulni a megmagyarázhatatlan világából. Nem tudtam, szeretnék-e egyáltalán szabadulni... semmiben sem lehettem biztos, egy dolgot leszámítva: azzal a mondattal kezdődött el az én igazi életem...