6. Fejezet

(Nnna, sikeresen megérkeztem!^^
Kérem szépen, ez itt pontosan 3658 szó és 24936 karakter, úgyhogy büszke vagyok magamra! A tartalomról hadd ne nyilatkozzak, de nagyon remélem, hogy majd' hét oldalnyi szöveg nem teljesen kukába való... O_o Mert akkor egyenesen ugrok neki az üvegablaknak! :D
Nos, és a másik, hogy nagyon kíváncsi lennék arra, ki mit gondol ChanYeol karakteréről – biztos láttátok facebookon, hogy ő is a főszereplők közé tartozik – mert egyszerűen fogalmam sincs, milyen lett. Átolvastam párszor a fejezetet, én nagyjából okénak látom őt, de tényleg nagyon-nagyon érdekel, Nektek hogy tetszik! :)
Aki pedig azt hitte – mert vagytok egy páran ilyenek – hogy nem kavarom tovább a dolgokat, az fogja a fejét, mert megint sok információt lehet ám feldolgozni! XDD
Jó olvasást!^^ )

Két fekete, két fehér, két rózsaszín. Tenyerén érezte az illatos szirmok lágy selymét, az apró nedvességet, melyek cseppenként ragyogtak rajtuk, a törékenységet, ami miatt minden alkalommal megremegett a keze. Úgy tűnt, mintha a virágok embereket jelképeznének, mintha életek súlyát vinné magával... S amíg a karcsú lelkek ujjai közt raboskodtak, valahol az ő szíve sem volt szabad – érezte, felelős, felelős olyan dolgokért, amikről sohasem tehetett.
Mégis ott reszketett benne az apró félelem, izgalom, bizalmatlanság és idegesség, tudta, hogy ő mindenért hibás, holott talán nem is vétett semmit.
A bűntudat baljós árnyékként követte, dühösen magasodott fölé, úgy tűnt, bármikor elnyelheti, bármikor megölheti... azonban a gonosz csak állt és várt, olykor fenyegetett, olykor megmutatta hatalmas erejét, de sosem lépett. Alakja hol emberivé változott, hol rózsává, hol alaktalan magánnyá, amely mindig benne élt, mindig vele volt, és nem hagyta magára.
Mikor azt hitte, egyedül van, hitte, hogy békében van, csupán egy emlékre, egy gondolatra volt szükség – a fájdalom nem hagyta megszűnni ezeket, nem engedte, hogy egy pillanatra is gondtalan legyen.
Még így, virág formájában is érezte, amint a rózsa már régen leszedett tüskéi mardossák őt; belülről, a teste legmélyén, ott, ahol a gonosz valójában élt. Szinte tényleg elhitte, hogy néhány szál növényben rejtőzhetnek életek... életek, melyeket nem mentett meg, emberek, akiknek minden bűnét ő gyónja meg, lelkek, amiknek sikolyait néha még ma is hallja.
Mert így született. Védtelenül, tudatlanul, félve és a halált kívánva, mocskosan, bűnösen. Ha legalább ő maga el tudná dönteni, hibás-e bármiért is...
Azonban hiába a feltett kérdések, hiába a végtelenbe üvöltött ígéretek, imák... mindig is tudta, ki lesz a háború győztese, mégis belekezdett. Felállt, újra küzdött, addig, amíg ismét össze nem tört teljesen. Térdre rogyott, az ereje elhagyta, fejét megadóan lehajtotta – de ekkor már készült, már megvolt a következő harc stratégiája, már megvolt az alapja. A gyűlölet izzott a szemeiben, abban a szempárban, melyben örökké csak a hűs óceán áttörhetetlen nyugalmát látták.
Senki sem pillanthatott be a fal mögé, senki előtt sem vehette le a maszkját... vannak dolgok, amikről jobb, ha az emberiség nem tud, jobb, ha örökké titok marad. Mert hazudni mindig könnyebb, mint bízni... bízni és felvállalni. Ez az, amit ő sohasem tehetett, és bár szerette volna, őszintén szerette volna egyszer eldobni a maszkot, tisztában kellett lennie azzal, lehetetlen.
Nem hagyhatja, hogy az emberek meglássák az ezernyi sebből vérző, szétmarcangolt és meggyötört fiút. Azt a harcost, akit talán messiásnak, megváltónak neveznének, hősnek vagy bármilyen őrültségnek...
Viszont ő tudta, hogy nem létezik messiás. Megölnek vagy megölöd magad – hiába követte őt útján a bűnhődők sötét lovagja, nagyon jól tudta, hogy a legtöbb kárt saját magában teszi majd. És a lovag is tisztában volt ezzel...
Aztán letette a rózsákat. Mintha tonnányi súlytól szabadulna meg, teste fáradtan elernyedt, száját hangos sóhaj hagyta el. Végre... terhei egy részétől megszabadult. Csak ideiglenesen, csak egy rövid időre, múló pillanatra, de olyan volt, mintha csupán a saját életéről kellene gondoskodnia. Úgy tűnt, az idő vad rohanásában egy másodpercre megállt, hátranézett, a múlt szemébe, a múlt lelkébe. Tekintetük találkozott, szinte érezte, ahogy a jelen elképesztő sebességgel száguld el a teste mellett. De ő megállt. És belenevetett.
Felszabadultan, kárörvendően, de őszintén.

JongIn pov:

– Már nem azért, de... JongIn, nekem ez nagyon nem tetszik. Remélem, tudod, mit csinálsz – szólalt meg mellettem egy aggódó, kétségekkel teli hang. Én még mindig gondolataimba merülve bámultam magam elé, fél füllel hallva, mit mondanak a mellettem lévők, így erre sem reagáltam azonnal. Nem voltam biztos benne, mégis mit kéne most tegyek? Kiboruljak és idegesen mászkáljak fel-alá, játsszam a komoly vezért és tervezzek, vagy egyszerűen nevessek egy jót a kialakult helyzeten.
Igazából az utóbbihoz volt kedvem...
– Szerintem itt senki sem tudja, mit csinál – feleltem végül. Felemeltem a fejem, majd komoran végigpillantottam a csapaton: Xiumin, SeHun, Lay, BaekHyun, Suho... mindenki jelen volt. Mind a tizenegy emberem ott állt körülöttem, amitől máskor büszkeséget éreztem, elégedettséget – most pedig szánalmas tanácstalanságot. Lehet, nem illik egy bandavezérhez, azonban sokkal kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, mint azt először gondoltam.
Olyan akadályba botlottunk, ami megköveteli a maximális figyelmet, tervezést és óvatosságot. Csak egyszer kell hibázni...
– Kezdjük ott, hogy miért megyünk ebbe bele? Van ennek értelme? - aggodalmaskodott tovább Xiumin.
– Természetesen, van értelme. Nem hiszem, hogy adtam volna ki olyan parancsot, ami ne lett volna lényeges.
– Igen-igen, nyugodt vagy, mint mindig... de mióta fontos neked annyira ennek a fiúnak a testi épsége? Egyszer csak jöttél azzal a kéréssel, hogy figyeljük, azóta nem is tudunk semmit.
– Megismertem. Ennyi. - Kiegyenesedtem és nekidőltem az egyik szekrénynek. Sosem szerettem az iskolában tartott megbeszéléseket... azt pedig különösen nem, amikor LuHanról kérdeztek, bármilyen okból kifolyólag. – Most nem is ez a fontos.

– Nem vagyok benne biztos, hogy megéri ez az egész. - Lay hangja, mint mindig, most is halkan szólalt fel, de azonnal odakaptam a fejem. Arcára árnyék vetődött, a délutáni nap fénye mégis megcsillant szemeiben, amik ismét komolyságot és megfontoltságot tükröztek.
Ez így működik: amikor én nem vagyok magamnál, Layre kell hallgatni. Különben eluralkodna a káosz.
– Nem tudom, mi a terved vagy miért csinálod, de kezdem nagyon úgy érezni, hogy vagy valami hatalmas hülyeségre készülsz, vagy pedig te vagy a megváltó. Mert ehhez annak kell lenni...
– Megoldjuk – sóhajtottam. – Kitalálok valamit. Persze, ez így nagyon bizonytalan, és tudom, mik a kockázatok, nem őrültem meg teljesen.
– JongIn, te vagy a banda esze, tudom. Hallgatunk rád. Viszont ChanYeol is egy nagyon okos ember, akinek szintén megvannak az emberei.
Egy újabb sóhaj, majd segítségkérően meredtem a plafonra. Laynek igaza van, ehhez kétség sem férhet, viszont nem adhatom fel a harcot, az is biztos. Bármit lépek, bármit teszek, túl nagy a kockázat, nekem pedig mérlegelnem kell úgy, ahogy azt egy vezér tenné. Ésszerűen, megfontoltan, mégis gyorsan és merészen. Különben minden odaveszett.
Mert igen. Addig minden rendben van, amíg a konkurens falka egy-egy nyeszlettebb tagja kínozza azt a szerencsétlen fiút, elvégre az még viszonylag egyszerűen megoldható. Az embereim és én is figyelek, baj nem lehet. Azonban az ilyen ismeretlen személyek ugyan eltűnnek a tömegben, egy bandavezér már egészen más... az port kavar, ha egy tekintélyes, hatalommal rendelkező főnök vet szemet valakire. Az ilyesminek híre megy, az ilyesmit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az ilyesmit nem lehet megúszni...
Ha egyszer belekeveredek, végleg ott is maradok: küzdeni fogok, vagy már az elején kilépek. Két járható út van, de nekem egyik sem tetszik.
– Még ötletem sincs, mi lesz – mondtam kelletlenül. - A háború elkerülhetetlen, de ezt úgyis tudjátok. Nem hiszem, hogy ChanYeol most ne azon törné a fejét, mit kezdjen velünk, és hogy nem aggódik. Nincs előnyben.
– Egy ballépés, és abban lesz.
– Nincs ballépés, SeHun! - Talán a kelleténél jobban felemeltem a hangom; SeHun nem szólt többet, csak összeszorított szájjal elfordította a fejét.
Voltam olyan ideges, mint ők, talán még jobban. Tudtam nagyon jól, mit jelent egy meggondolatlan tett – ilyenkor nem számítanak az egyéb érzelmeim, nem számít, mennyire feldúltak a napjaim és mennyire össze vagyok zavarodva, én vagyok a vezér. Felelős vagyok az embereimért, minden lépésemért, akkor is józannak kell lennem, amikor ez lehetetlennek bizonyul. Ahogy jelenleg is...
Már nem csak „másnak”, hanem betegnek is érzem magam, amit nem tudok hová tenni. Képtelen vagyok kiigazodni magamon: ez jó vagy rossz? Olyan, mintha a testem egyszerre akarna őrült s normális is lenni, a szívem ide húz, az eszem oda... és kezdem úgy érezni, hasonlítok LuHanra.
Kinevettem magam egy párszor emiatt, ennek ellenére nem lehet kitörölni a gondolatot a fejemből. Vannak pillanatok, amikor teljesen biztos vagyok abban, ő is keresztülment ugyanezeken, ő is átélte ugyanezeket. Igazából a mai napig nem találok rá magyarázatot, miért mentem oda aznap hozzá... hogy mondja meg, mi történik velem, mondja meg az igazat.
Hisz semmi garancia nem volt arra, hogy mi hasonlítunk bármiben is. Először azt hittem, nem is érti, mire gondolok, elvégre hogyan is érthetné? Feltettem neki egy kérdést, amivel legfeljebb annyit harcoltam ki, hogy bolondnak nézett. És én sem vélekedtem volna másként a helyében...
Elküldött, amiből tudtam, fogalma sincs az egészről, és nyilván teljesen mást élt meg, mint én. Jobban belegondolva, az én problémám nem is „probléma”, hanem egy egyszerű őrültség, amit lehet, csak bemeséltem magamnak. Mert valljuk be, a gondjaim java részét magamnak kreálom, ráadásul ki is tudnék lépni belőlük.
Csupán egy akadálya van: nincs elég akaraterőm.
Ilyenkor nem értem, mit tisztelnek bennem az embereim... úgy érzem, nem vagyok elég jó, hogy ilyen rangom lehessen, hiszen most is az önsajnálatba menekülök. Nincs, aki meghallgasson, ezért magamnak öntöm ki a lelkemet, mintha az segítene.
Mintha az önsajnálaton bármi is segítene a tetteken kívül. Bár, ha minden kötél szakad, ezzel legalább megteszem az első lépést afelé, hogy egy képzeletbeli barátot kreáljak magamnak... Most őszintén! Hazudott már valakinek a képzelt partnere?
– Jelenleg én sem tudom, teljes baromság-e, amit csinálok. De belemegyünk és győzni fogunk. Ötleteket szívesen fogadok.
– Nekem azt hiszem, van egy jó meglátásom. - Erre BaekHyun felé kaptam a fejem. - Hülye vagy.
– Használható dolgokra gondoltam. Ennyivel nem lehet semmit elintézni.
Ma már ezredjére felsóhajtottam, s megjelent előttem ChanYeol képe. Egy kiszámíthatatlan, szemét és okos ember, aki túlságosan is jó pozícióban van. Annyira, hogy ezúttal jobban félek tőle, mint eddig bármelyik bandától – az itt eltöltött évek alatt nem sikerült eldönteni, ki a jobb, folyton versenyeztünk, azonban a két banda nagyjából egyforma erősnek bizonyult. Ami semmi jót nem hozhat.
Kockázat, az van. Esély arra, hogy elveszítsem a tekintélyem és a bandám, van. Esély arra, hogy elveszítsek valakit, van.
Egyértelmű volt, hogy felveszem a harcot, felesleges is lett volna tovább győzködni. Nem tudtam, megéri-e, mint mindig, a szívem erre húzott, az eszem arra... kezdtem azt hinni, hamarosan szétszakadok, és nem megyek se erre, se arra.
Csak tudnám, ChanYeolnak mi köze LuHanhoz... talán ezzel is engem provokálna? Megéri ez neki? Mert én nem látom értelmét... egyikőnknek sem kifizetődő ez az egész, mégis mindketten belemegyünk – mégis miféle logika ez? Kinek lesz ebből haszna? Senkinek... ilyen egyszerű a válasz.
Egyszer csak azt a hírt kapom, hogy valaki túl közel ment a tűzhöz. Azt a hírt, miszerint a legnagyobb ellenségem tönkre akarja tenni azt, aki a (bárcsak így lenne) a legközelebb áll hozzám. Egy olyan páros, amit sosem szerettem volna látni... a legutálatosabb ember a legszerethetőbbel szemben, ha ártok az egyiknek, ártok a másiknak is.
Röviden; patt helyzet.
Gondolatmenetemből időnként kiszakítottak LuHan szavai: „ Sose maradj egyedül. Az mindenkit tönkretesz. Gondoskodj róla, hogy ne legyen időd gondolkodni, ne akarj választ adni a miértekre, ne rágódj rajta. Használj ki mindent és mindenkit, amire csak lehetőséged van, ne törődj a következményekkel, felejtsd el a bűntudatot. Légy erősebb az érzelmeidnél, hallgass az eszedre. Ne beszélj róla senkinek. Meg tudod ölni a szörnyet, ha elég erős vagy. Csak magadban ne tégy kárt, Maya...”
Hát mégis értette... éreztem, hogy tudja, éreztem, hogy ismeri mindazt, ami bennem zajlik, s igazam lett. Bár még inkább összezavart... főleg az az utolsó két mondata.
Mire célzott, mi élhet bennem? És Maya...? Ő kicsoda? Miért hívott így? Van itt egyáltalán értelme bárminek is?!
Kezdtem elveszíteni a fonalat, hol ChanYeolon járt az eszem, hol LuHanon, a végeredmény mindig ugyanaz volt, nem jutottam egyről a kettőre. Az idő már jócskán elszaladt, otthon ültem az asztalomnál, mikor újra és újra végiggondoltam az egész helyzetet. Az utolsó napsugarak arany tánca csillogó reményként ragyogott a szobámban, bejárt minden apró zugot, felélesztett minden lemondó sóhajt, pillantást. Aztán az arany bíborba veszve fénylett a tájon, hamis ígérettel, hamis reménnyel átitatva minden élőt, becsapva az alatta elterülő világot. S mikor szépsége szürkévé fakult, gyönyörű színei eltűntek az éjszaka közeledtével, biztató szavai is megsemmisültek, ugyanolyan kilátástalan maradt minden, ahogy az alkony csilingelő kacagása előtt voltak.
Nincs őszintébb az éjnél, a teljes sötétségnél. Ha a csillogó drágakövekkel kirakott égbolt meg is mutatja az utamat, áltatni sohasem fog. Ha ki is rajzol előttem egy kis ösvényt, mellettem ugyanolyan feketeség uralkodik, s akkor ránt magába, amikor csak akar. Rájöttem, hogy a csillagok igazánál és a hold bölcs hallgatásánál nincs a világon tiszteletreméltóbb dolog...
És bátran tekintettem a vészesen sötétedő utcára, a lámpák elhaló fényére. Aztán mélyen az ég ezernyi szemébe pillantottam, úgy, mintha kiolvashatnám az üzenetét. És belenevettem.
Felszabadultan, kárörvendően, de őszintén.


Meg kellett tanulnom, hogy szív és agy nem gondolkodhat együtt. Mindkettő mást diktál, és külön-külön mindkettő pusztulást hoz. Azon az estén az ágyba dőlve éltem át újra a péntek éjjelt – minden fájdalmával és szépségével együtt, kizártam a problémákat, a fárasztó gondolatokat. Tudtam, hogy mindenhez LuHan a kulcs, tudtam, hogy megszerzem a kulcsot. Reménytelennek s lehetetlennek tűnt, de akkor ezek a kétségek nem léteztek. Elmerültem a sötétség tudatlanságában, az álmok semmilyenségében, oda sem figyelve az őszinte éj intő szavára...


ChanYeol pov:

Rá kellett jönnöm, hogy ez így nem mehet tovább. Mozdulnom kell, cselekednem, különben minden összeomlik körülöttem, és zuhanni fogok. Zuhanás az ismeretlenbe, amelynek nem látom a végét, nem tudom, mi vár rám, képes leszek-e majd felállni. Sosem féltem még a bizonytalanság magasságától, a kilátástalanság ugródeszkájától, de ezúttal igen. Nem mertem megkockáztatni az esést, nem mertem lenézni. Hiba is lett volna...
Azonban az időm rohamosan fogyott. Ahogy pörögtek a percek, pillanatok, az én arcom is úgy vált egyre fehérebbé, a szívem úgy dörömbölt egyre hangosabban a mellkasomban. Nem maradt időm... szinte éreztem, amint a fejemben megszólal a vészcsengő, de már késő volt.
Nem maradt időm...
Ugyanis abban a másodpercben a könyvtornyom megbillent, és a rajta pihenő lábaimmal együtt a padlóra zuhant minden.
– Bassza meg, hát ez nem igaz! - horkantam fel dühömben, s még rúgtam egyet búcsúzóul az egyik tankönyvembe. – Majd' tíz percet robotoltam, mire egymásra pakoltam mindet! Ennyire nem lehet értékelni a munkámat?!
– Istenem, ChanYeol... te néha rosszabb vagy, mint egy kisgyerek. Tényleg nem értem, hogy lett belőled vezér.
KyungSoo halk dünnyögésére felé fordítottam a fejem, majd csak megvontam a vállam:
– Az, hogy szórakozott vagyok, még nem azt jelenti, hogy hülye is. Vagy talán nem tetszik, ahogy irányítalak benneteket?
– Tudod, hogy valahol mindig is csodáltalak az eszed miatt. Na tessék, még egy dolog, amit nem értek. Hogy lehet egy ilyen mocskos gyereket tisztelni, mint amilyen te vagy?
– Mocskosnak tartasz?
– Szemétnek és olykor igazságtalannak, ha ez így megfelelő. – Olyan komoly arccal nézett rám, mintha nem is viccelne, hanem éppen a kivégzéséről beszélne. Hangsúlyából már észrevehető volt, csak ugrat, de mint mindig, legfeljebb csak szerényen mosolygott.
Ő nem volt olyan tehetséges, mint én. Így vigyorogni, ilyen ocsmányul beszélni és ilyen jólesően káromkodni csakis én tudhatok, nincs is ebben semmi meglepő.
Végigpillantottam rajta, nagy, sötét szemein, rövid, fekete haján, egyszerű, szürke pulcsiján és bő farmerén. Olyan laza megjelenése volt a szavaival és arcával ellentétben, hogy az mindig elképesztett. Ez az ember tele van ellentétekkel – ezzel szemben viszont mindig higgadt marad, mindig igaza van és ki van békülve saját magával. Mondhatnám azt is, hogy ijesztő harmóniában él, taszító tisztaságban és értelemben.
– Azért, mert neked nem áll módodban köcsögnek lenni, még ne vágd a fejemhez, kis tökfejem!
– De most komolyan! Hogy tudsz egyszer teljesen értelmes ember lenni, vagy legalábbis annak tűnni, máskor meg ilyen elmebeteg?
– Talán nem tetszik valamelyik?
– Hehh... valamelyik? - Felvonta az egyik szemöldökét, s most már egy apró mosoly megjelent a szája szélén, amire tőlem egy hatalmas vigyort kapott feleletként. - Túlságosan is ellentéte az egyik énednek a másik, vagy hogy mondjam.
– Pedig mindkettő én vagyok, és valld be, hogy mindkettőt elképesztőnek és utánozhatatlannak tartod!
– Esküszöm, az önbizalmad fog egyszer tökön szúrni... Nem tudnád elővenni a normális ChanYeolt? - Elhúzta a száját, és szemforgatva inkább kissé elfordult tőlem, hogy a padlón heverő könyveket vizslathassa. Igen, az én munkám. Minden egyes tankönyvemet felhasználtam, mindent feláldoztam, hogy a torony elkészüljön; hát ez lett belőle. Jó, ha pár percet bírt a lábaim alatt... De én akkor is büszke voltam rá, elvégre az enyém.
Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán fel kellene szednem a cuccaimat a földről – aztán a józan eszem azonnal kiirtotta ezt a vírusos programot az agyamból, és ismételten felvillantottam széles mosolyomat:
– Attól függ, mire kell neked a „normális” ChanYeol. Nos?
– Arra kellene, hogy tudjak vele társalogni. Mert ezzel az éneddel nem egyszerű, hacsak nem dicsőítő dalokat akarok énekelni a hősies baromságaid tiszteletére.
– Mi a téma? Nem tudom, vegyem-e így a fáradtságot a józan eszem elővételére...
Kényesen felsóhajtottam és megjátszott türelmetlenséggel igazgatni kezdtem a hajamat, ami – természetesen – éppen tökéletes volt. KyungSoo ezt egy rosszalló pillantással jutalmazta, s már valóban éreztem, hogy kissé idegesíthetem. Sejtettem, miről szeretne velem beszélni, viszont be kell valljam, pont ezért voltam ilyen vadbarom. Persze, a magam idióta stílusa mindig készenlétben van, de ez most tényleg azért ennyire eltúlzott, mert én egyáltalán nem akarok arról tárgyalni vele.
Ha egészen pontos szeretnék lenni, senkivel nem óhajtok egyelőre erről csevegni. Sem vele, sem a többi taggal.
Éppen ezért csak megadóan vettem egy mély levegőt, s kérdően rápillantottam, mint akinek fogalma sincs, mit tervez a másik. Sajnos tudtam... bár nem hiszem, hogy ne lenne tisztában azzal, mennyire utálom ezt a témát. De akkor miért jön ezzel már megint...? Komolyan, mintha egy bandavezérnek nem lenne joga, sőt, kötelessége pihenni és teljesen kizárni a teendőivel kapcsolatos gondolatait!
Nem igazán díjazom, amikor valaki nem képes megérteni, hogy ember vagyok, akinek a délutáni lazítós óráiban nem a munkája a legfontosabb.
– Hallgatlak! Miről beszéljünk komolyan?
– Az eszement terveidről. Mi folyik itt, ChanYeol? Ki az a fiú?
– Szerintem az utolsóra tudod a választ. Egy páran gyepálták már a bandából – húztam el a szám.
– És ezzel hol a probléma? Azt ne mondd, hogy megsajnáltad... kiröhöglek, ha átváltozol tündérkébe.
– Nem vagyok tündérke. Ennél jobb ötletem van. Csak várjuk ki a végét, bízz bennem! Minden hamar rendbe jön.
Bólintottam, mintha csak magamnak akarnék ezzel igazat adni, mire ő hátát a falnak vetette, s kétkedő hangon megszólalt:
– Azért kérdem, hogy van-e értelme ezért szembeszállni JongInnal.
– Nem bízol bennem?
– Benned bízom, JongInban nem. Nem úgy néz ki, mint akit annyira nem érdekel, mi lesz azzal a fiúval. Ha logikusan végiggondolod, nem mész ebbe bele.
– Dehogynem. – Sejtelmes mosoly jelent meg az arcomon, szemeimet az előttem lévő ablakra emeltem. Kipillantottam az utcára, a fel-alá járkáló emberekre, a kocsikra... és éreztem, sikerülni fog, éreztem, megszerzem, amit akarok. Ahogy mindig.
Arra gondoltam, úgy járunk a legjobban, ha egyelőre csak magam cselekszem, és igyekszem – ha nem is teljesen de – titokban tartani pontos terveimet a banda előtt. Nekik csak annyit kell tudniuk, hogy mostantól egyedül én verhetem LuHant. Senki más, soha többé. Így nem lehet nagy baj, könnyen elintézek mindent egymagam. Bár utálom, ha titkolóznom kell, főleg a sajátjaim előtt... de a muszáj nagy úr. És most az úr kezében van a hatalom.


Azt hiszem, körülbelül két sorral ezelőtt írhattam, mennyire rühellek elhallgatni valamit az embereim elől. Nos, akkor megjegyzem még egyszer... Hiába a lazaság és a magam szokásos mosolya, a dolgok korántsem olyan egyszerűek, mint amilyennek mutatom őket. A megszokott „minden a tervek szerint halad” arc ugyan nem tűnt el, feltételezem, ugyanolyan magabiztosnak tűnhettem kívülről, mint mindig, az érzés teljesen más volt: kezdtem egyre idegesebb lenni. Az agyam lázasan dolgozott, folyamatosan sóhajtoztam, ujjaimmal állandóan doboltam hol a falon, hol a padokon, vagy amin éppen ez lehetséges volt. Hmmm... elképzelhető, hogy a testbeszédemen is változtatni kéne?
Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, nem érdekel semmi. Utánamegyek, letudom az egészet a szokásos lazasággal, róla pedig nem tudom elképzelni, hogy a fenyegetéseim közepette nekiáll arról kérdezősködni, hogy miért remeg a kezem... Igazából, még vicces is lenne, ha mondjuk közben éppen a nyakát tekergetném. Röhejes hangja lehet.
Egy újabb mély levegő, aztán nekiduráltam magam, és benyitottam az öltözőbe. Szegény srác... mindig vagy a mosdóban vagy az öltözőben verik agyon. Nem lehet jó pont a szemében, hogy én is itt óhajtom kicsinálni.
Az ajtó nyílt, a mosolyom ismét felvillant, LuHan feje felém fordult, szemei megcsillantak az erős fényben. Egy pillanatra mintha csöppnyi meglepettség suhant volna át az arcán, majd szokásához híven szinte azonnal felöltötte az érzelemmentes maszkját. Üres tekintettel meredt rám, kezében ott volt az – valószínűleg – imént átcserélt póló, a padon pedig a táskája és plusz egy zsák, amiben a váltóruhája lehetett.
Végigmértem az egész fiút, magabiztos mosolyom csak még inkább kiszélesedett, mint aki tudja, mit csinál. Hát megsúgom, marhára nem tudtam.
– Bejössz esetleg...? - kérdezte halkan. - Én mindjárt végzek.
– Bejövök. De azt hiszem, neked is maradnod kellene.
Az ajtó becsapódott mögöttem, én pedig lassú léptekkel megindultam LuHan felé. Kétség sem fért hozzá, megérezte a bajt, arca annyira közömbössé változott, hogy épeszű ember inkább menekült volna előle, mintsem hogy közelebb menjen. Park ChanYeol pedig köztudottan idióta volt és nem mellékesen elképesztően bátor, na meg erős, kitartó, úgyhogy eszembe sem jutott megfordulni. Éreztem a feszültséget a levegőben, a kínossá vált némaságot, a pattanásig feszült idegeket... és tudtam, hogy ő is ugyanerre gondol.
Már ha nála sejtheti egyáltalán az ember, min jár az agya.
– Mit szeretnél?
– Nagyon sok mindent, LuHan, sok mindent – mondtam nyájasan, mikor már közvetlenül mellette álltam. A lehető leggúnyosabb, legundorítóbb arckifejezést vettem föl, vigyorom reméltem, kellőképpen megijeszti.
– Igen?
– Nem félsz?
– Kellene?
– Meglehet... még mindig nem félsz?
– Nem mondhatnám.
Itt egy pillanatra elhallgattam, majd egy kicsit közelebb hajoltam lányos arcához. Úgy éreztem, mintha nem is a szemembe nézne, mintha átlátna rajtam... megborzongtam kissé, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre. Aztán újfent kérdeztem:
– Miért nem?
– Miért féljek?
– Azt hiszed, JongIn mindig itt lesz?
– Sohasem számítottam JongInra.
– Ne hazudj.
– Nem teszem.
Felvontam a szemöldököm, folytatásra várva.
– Nem várok rá, nem hiszem, hogy mindig megtalál. Nincs rá szükségem.
– Akkor mégis ki fogja megmenteni ezt a hercegkisasszonyt?
– Mégis kitől?
– Hmm... tőlem?
– Senki?
Egy újabb szünet. Nem fordítottam el a fejem, látni akartam, amikor az arcán látható hűvös nyugalom félelembe torzul, amikor szemeinek apró csillogása könnyekbe fut, s a kis patakok megindulnak orcáján...
Csakhogy a kívánt hatás nem érkezett.
– Akkor talán beszélgessünk kicsit tartalmasabban, hogy legyen okod félni.
– Rendben. Mit szeretnél tőlem?
Ezúttal az én tekintetem is felcsillant.
Sejtelmes mosollyal az arcomon fürkésztem pillantását, végignéztem az egész fiún, majd ismét visszatértem arcára. Rémületnek semmi jele... semmi, ami végtelen tudatlanságra utalt. Csak egy szó, és meg lehet ezt változtatni.
– LuHan... - egész a füléhez hajoltam, suttogásom hangja megremegtette vékonyka testét – Csatlakozz hozzám...