5. Fejezet

  (Sziasztok! :)
Csak összedobtam ezt is...! De... hi-higgyétek el, hogy tudom, mit akarok ebből a részből kihozni! :'D Jó, mentségemül szolgáljon, hogy ez a gépem is kezd szemétkedni, úgyhogy kedd óta lényegébe véve semmi normálisat nem tudtam vele csinálni. Viszont semmi pánik, van egy informatikus palánta fogadott bátyám, úgyhogy megmondta, mi a baj, és vasárnap rendbe lesz hozva a laptopom! :)
Minden rizsát félrerakva: igen, már megint csak mentegetőzöm. :/ Lényeg a lényeg, mindenkit össze fogok ezzel zavarni, csak legyetek megnyugodva, én – még – azért tudom, mit csinálok! :D
A másik blogomon meg szerintem leghamarabb csütörtökön várjátok a folytatást...
Jó olvasást!^^)

  JongIn pov:

   Olyan lehettem azon a hétvégén, mint akibe csak hálni jár a lélek. Pontosabban fogalmazva, még azt sem, ugyanis aludni legyőzhetetlen kihívásnak bizonyult... pedig nem, nem LuHanon járt az agyam. Természetesen sokszor eszembe jutott a péntek este, aminek gondolata simogatta a fáradt idegeimet – azonban, mikor a történet végéhez értem, ismét eluralkodott rajtam a pánik, a megmagyarázhatatlan félelem.
   Tudtam, hogy minden megváltozott. Olyasmire jöttem rá, amit talán mindig is tudnom kellett volna, olyasmire, amit még mindig képtelen vagyok elhinni. Mégsem kell kertelni, egyértelmű: beteg vagyok.
  Mert aki szexre kényszerít egy fiút, a szerelmét, az nem lehet ép lelkű és eszű. Fogalmam sincs, miért van ez, mióta lehetek ilyen... de ráébredtem, hogy bármennyire is undorodom magamtól, valahol élezem ezt. Élvezem, és nem tudok lemondani róla.
  Ahogy akkor ott feküdt alattam, úgy éreztem, tényleg úgy éreztem, hogy szeret – csak engem, senki mást, csak velem törődik, senki mással. Félelmet eleinte nem mutatott, én pedig elhittem, jólesik, amit teszek vele, élvezi a gondoskodásomat. Gondoskodás... erőszakra bűn ezt a szót használni.
  Megrészegített a tudat, hogy így megkaphatom, hogy így vigyázhatok rá, s minden rendben lesz. Akkor nem láttam, ugyanolyan közömbös vagyok számára, mint bárki más, a vágy elsöpört minden más ép gondolatot. És ez bár szép, valóban nem érzek mást azon kívül, hogy meg szeretném vigasztalni, de ez nem normális.
   Már tudtam, hogy nem csak LuHan az... őrült? Beteg? Érzelmileg labilis? A szót sem találom rá, amivel ki lehetne fejezni. Egyértelművé vált, hogy baj van velem (is), viszont azt is be kellett látnom, amíg vágyom ezekre az éjszakákra, nem fog változni semmi.
   De szükségem van erre...
   Egyszerre akarom visszavonni ezt az egészet és kitörölni az életemből, közben viszont folytatni akarom, végigálmodni a péntek éjszakát... Képtelenség dönteni. Hiába a tudat, hogy megbolondultam, hogy mindkettőnket tönkreteszem, kívántam mindent, ami vele kapcsolatos...       Túlságosan is.
  Biztos vagyok benne, nem ezt nevezik szerelemnek. Biztos vagyok benne, én olyat még nem tapasztaltam, tudom, hogy nem tenném ezt vele, ha igazán szeretném. Akkor mi ez...? Nem csupán a testére vágyom, egyáltalán nem, meg akarom ismerni, vele lenni, és mindenekfelett biztonságban tudni. Mégis csak igaz őszinte érzelem lenne? Nem vagyok bolond? Nem őrültem meg? De hogy nem...?
  Ilyen kérdések kavarogtam a fejemben azon a hétvégén, átívelve a következő hétre, lenyomva a hangulatom, tönkretéve a napjaimat. Hiába a beismerés, hiába az önsajnálat, ahogy sejtettem, semmin sem változtattam – a lépéshez akaraterő kell, nekem pedig olyanom nincs. Őszintén? Tudom, hogy valahol legbelül nem is szeretnék mozdulni. Akkor elveszíteném... még ha nem is az enyém, ha soha nem is lesz, arra az órácskára képes vagyok ezt elfeledni.

   És rosszul teszem...


   Kezdtem azt hinni, kiismerhetem a bennem rejlő szörnyeteget. Abban bíztam, minden megoldódik, hogy nem vagyok beteg, hogy LuHan gyógyír lesz a problémáimra. Talán igazam is lett... de azt sohasem hittem volna, egyszer ő lesz az, aki megmutatja nekem, ki vagyok, ő lesz az, aki megment saját magamtól. Már ha van itt valami, amitől védelmezni kell...


   LuHan pov:

   „Aznap JongIn odajött hozzám, amikor a virágboltból kiléptem. Arca komor volt, komorabb, mint azt valaha is láthattam. Sötétbarna szemei elveszetten csillogtak, határozottnak tűnt és idegesnek – igazából annyi érzelem tükröződött rajta, hogy egyszerre fel sem tudtam fogni mindet. Mozdulatai hol nyugalomról, hol zaklatottságról árulkodtak, szeme egy megfejthetetlen örvény veszedelmével pillantott rám, és talán életemben először képtelen voltam kiigazodni rajta.
  Ez egyszer annyi ellentétet láttam benne... akaratlanul is hátráltam egy lépést, mikor a közelembe ért.
   – Ha a pénteki miatt...
   – Nem – szakított félbe hirtelen, mire türelmesen ráemeltem a tekintetemet. Fogalmam sem volt, mit szeretne, de mint mindig, mindenkit, őt is szívesen meghallgattam. Bár már nagyon meg akartam szabadulni a kezemben szorongatott rózsáktól, igyekeztem nem mutatni türelmetlenségemet, s inkább nyugodtan az ő űzött pillantásába néztem.
   – Akkor mit szeretnél?
  – Te... te tudod mi történik, igaz? Tudod, miért vagyok ilyen, ugye?
   Nem tudtam, hazudjak-e. Eléggé ritkán élt bennem a kísértés, hogy elhallgassam valaki elől az igazságot, most azonban nagyon is erős késztetést éreztem rá. Jobb, ha ő nem ismer semmit, jobb, ha nem derül ki számára semmi. Ehhez pedig hazudnom kell, mindenféle bűntudat nélkül, árulkodó gesztusok nélkül.
   Az utóbbi menni fog.
   – Nem értelek.
   – Biztosan?
   – Miért hazudnék? Miért lenne rá okom?
   – Nem tudom... de reméltem, hogy te tudod a választ a kérdéseimre. Ezeket csak te ismerheted.
   – Mire gondolsz?
   – Arra, ami kettőnk között zajlik. És nem vagyok biztos abban, hogy bennem is ugyanaz megy-e végbe, ami egykor benned is.
   Erre felsóhajtottam.
   Ott álltunk a járda közepén, a boltok előtt, és a járókelők úgy haladtak el mellettünk, mintha nem is léteztünk volna. Egy-egy lány ráköszönt JongInra, néha kaptunk egy furcsa pillantást, de az embercsorda perceken belül elvonult, s szinte teljesen kiürült az utca. Olyan lehetetlennek tűnt ez az egész helyzet... szinte el sem hittem, hogy valóban megtörténik.
   Ismertem, mit érez, már láttam, mire gondol. Zavartsága tisztává vált előttem, alig észrevehető félelme bebizonyította, mennyire el van veszve. Egy kisgyerek a tömegben – még ha erős is, ha okos is és megfontolt, egyáltalán nem nőtt fel. Ami semmi jót sem jelenthet...
   Tudta, hogy hozzám kell jönnie. Ez a tény egy kissé engem is felzaklatott, arckifejezésem nem változott, azonban belül érdekelni és egyben taszítani kezdett mindez: egyikünkre nézve sem szerencsés, ha megmondom, min megy keresztül, de közben érdekelt, mégis miért állítja ilyen határozottan, hogy én tudhatok valamit.
   – Lehetetlen, hogy beléd lássak, nem tudom, mi történik veled. Mégis miből gondolod, hogy hasonlóak az érzelmeink?
   – Beteg vagyok. Érzem.
    – Mi bajod?
   – Ha én azt tudnám...
   Itt bennem rekedt a szó. Nem is az, hogy annyira gyerekes lett volna... egyáltalán nem úgy viselkedett. Inkább egy tehetetlen férfit láttam benne, noha tudtam, hogy nem az, mégis ezt az érzetet keltette. Mintha az utolsó lehetőségét próbálgatná, mintha már tudná, úgysem ér el vele semmit. Komoly volt, ellentétben egy félénk kisfiúval, halkan beszélt, de nyomatékosan.
   Én pedig ekkor már tudtam, hogy ismerős valahonnét. Ismerős... emlékeztetett egy olyan emberre, aki talán sosem lehetett gyermek, szemben vele. Ő egy tehetős család gondtalan porontyaként született, akit imádtak az iskolában, akinek akadt pénze mindenre, aki kipróbálhatott mindent és nem ismerte a nélkülözést.
   Emlékeztetett egy olyan lányra, aki mindig is felnőtt volt. Ábrándozott, reménykedett, mert álmodni, de egyszer sem váltotta valóra a képzelgéseit. Reggel, az álmok világából felébredve kinevette saját magát, azt mondta, létezik a valóság, meg létezik az ő agya – azonban a kettő nem fog eggyé válni.
   Ez a gondtalan fiú pedig most pontosan úgy viselkedett, mint ez a lány. Egy lány, akit jobban szerettem, mint a saját életemet, egy fiú, akit gyűlölnöm kellene, mégsem tudom megtenni. Ahogy senkivel sem.
   Megráztam a fejem, inkább elpillantottam, ne kelljen folyamatosan a szemeibe néznem. Nekem mennem kell, nem érek rá ilyesmire.
   – Most ne haragudj, el kell mennem. Szerintem nézesd meg magad a háziorvossal, hátha valami vírus. Elég sápadt vagy, tényleg beteg leszel.
   Még egyszer szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. Láttam, hogy keresi a szavakat, de ezt már nem vártam meg: elindultam, kicsit megigazgatva a kezemben lévő rózsákat. Bár még véletlenül sem néztem hátra, biztos lehettem benne, mozdulatlanul áll, csak bámul maga elé a betonra, nem tudva, mit tegyen. Hiába nem ismertem – azt a lányt viszont mindenkinél jobban.
   Valamiért éreztem, hogy mire gondolhat, valamiért láttam magam előtt a szavait, tetteit... megláttam benne valakit, akiről azt hittem, sohasem találkozhatok vele többé. És ez így is van. Éppen ezért lehetetlen megmagyarázni az érzéseimet, féltem, bajt hozhat ez még rám, ha foglalkozom vele.
   Tényleg nem akartam, hogy közöm legyen hozzá. Semmi esetre sem.
   Mégis visszafordultam, mégis hülye voltam:
   – Sose maradj egyedül. Az mindenkit tönkretesz. - Mondatomra hirtelen megfordult, fókuszálatlan tekintete nehézkesen talált rá az enyémre. - Gondoskodj róla, hogy ne legyen időd gondolkodni, ne akarj választ adni a miértekre, ne rágódj rajta. Használj ki mindent és mindenkit, amire csak lehetőséged van, ne törődj a következményekkel, felejtsd el a bűntudatot. Légy erősebb az érzelmeidnél, hallgass az eszedre.
   Ismét elfordultam, s már csak a vállam felett pillantottam vissza rá:
   – Ne beszélj róla senkinek. Meg tudod ölni a szörnyet, ha elég erős vagy. Csak magadban ne tégy kárt, Maya...”

(És még nem is láttátok az eredeti változatot, ahol minimum hússzal több "nem" volt a fejezetben! xD Jézusom, tényleg nagyon nem vagyok formában, elnézést mindenkitől!)