3. Fejezet

  ( Sziasztok!^^
  Hát, gyerekek... ígérem, a következő jobb lesz! :'') Nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de hosszúnak legalább hosszú! Nagyon remélem, azért túl nagy csalódást nem fogok okozni, és valamennyire tetszeni fog. Úgyhogy bocsánat, nem vagyok mostanában formában... :(
  DE! Kijelenthetem, hogy ez az utolsó olyan fejezet, ami még a múlttal foglalkozik, a következőben azért már haladni fogunk!
  Felvet jó pár kérdést a fejezet, és... Jó olvasást!^^ )

  JongIn pov:

  Minden úgy történt, ahogy ő azt előre megmondta: másnap újabb sebekkel lépett ki az iskola kapuin, az azt követőn még többel, aztán még többel... Úgy tűnt, a horzsolások, karcolások hihetetlen sebességgel gyógyulnak a bőrén; amit szerda délelőtt láthattam rajta, annak csütörtökre nyoma sem maradt, amiket csütörtökön kapott, péntekre eltűntek. Tekintetünk minden áldott nap összeakadt, legalább egy pillanatra – a nagyobb sebeit ragtapasszal fedte le arcán, azonban a kisebbek már sehol sem voltak.

  Rájöttem, nem ez az egyetlen dolog, amit egyszerűen nem lehet megmagyarázni vele kapcsolatban.
  Kutakodni kezdtem utána... utána, LuHan után, akinek a közelébe férkőzni lehetetlen, akinek a mosolyát elnyerni reménytelen próbálkozás, akinek valódi énjét meglátni képtelenség. Mégis belekezdtem... és ha már belekezdtem, nem fogom abbahagyni ilyen könnyen.
  Mert le akartam rombolni a falait, melyeket ő maga épített a saját két kezével. Ismerni akartam a gondolatait, az érzéseit, amiket senkinek sem mutatott meg, mert én szerettem volna az első olyan ember lenni, akiben igazán megbízik. Nem is tudom, minek nevezhetném ezt... szerelem? Rajongás? Mánia...? Ezek mindegyike? Megfogalmazhatatlan. Körülötte semmiben sem lehetek biztos, semmire nem vehetek mérget, hiszen állandóan meglep valamivel. Így néha olyan, mintha a saját érzéseimet sem ismerném... Felállítok magamban egy elméletet, aztán egy pillantásával lerombolja. Mindig.
  Azt hiszem, kiderítettem róla valamit, majd azonnal megcáfolja valamivel. Akarva, akaratlanul, tudatosan, véletlenül, de állandóan viharokat szít bennem: háborúzom magammal, háborúzom vele...
  És ez felvet egy újabb kérdést: miért?
  Mi ez, szerelem sokadik látásra? Mivel váltotta ezt ki belőlem?

  Emlékszem, aznap, mikor először siettem a segítségére, mindent megváltoztatott bennem. Pontosan úgy, ahogy azóta egyfolytában: nem szól egy szót sem, nem ér hozzám, csupán a távolból rám emeli a tekintetét, ezzel az összes eddigi elvemet a semmibe ölve.
  Igen, eddig fajult ez az egész... eleinte én bolond, elhittem, a vele kapcsolatos érzelmeim le is zárultak azzal a keddi délutánnal. Nem lett igazam: azóta sem árul el magáról semmit, hiába keresgélek, kutatok, egyszerűen lehetetlen meglelni az igazi LuHant.
  Így hát maradtak a pletykák ( amiket a mára igen megfogyatkozott rajongó táborától hallok ), melyekről fogalmam sincs, alaptalanok-e, vagy sem.
  Egyetlen egy ilyen hírt sikerült igazolnom, viszont ez is csak fokozta a kíváncsiságomat. Hetente egyszer rózsákat vett: két feketét, két fehéret és két rózsaszínt. Ennyi. Talán barátnője van és neki viszi, talán az anyja üldözi állandóan a virágárushoz friss növényért az asztalra. Csakhogy a fekete nem jó dísznek, nem is a szerelem jelképe.
  Arra gondoltam, esetleg valaki sírjára viszi őket... de akkor sem értettem. Rózsaszín a fekete és fehér mellé? Lényegtelen. Megint nem jutottam sehová, megint nem tudok semmi lényegeset.
  Végül is, ezen nincs mit rizsázni: a szembeszomszédom, én pedig egy szót nem tudnék mondani róla. Titokzatos... valószínűleg ezen tulajdonságáért van az a kisebb lánybandája. Talán én is csak ezért igyekszem megismerni. Válaszokért.
  Mégis, a legidegesítőbb, hogy mikor 'közelebbi' kapcsolatba kerültünk, akkor sem értettem semmit, ami hozzá fűződött...

  "Nem javult a helyzet, cseppet sem...
  Mióta kiderült LuHan mássága, a kínzások száma egyre csak növekedett, s mióta a verések megsokszorozódtak, a fiú tanulmányi eredménye romlott, mióta leromlott, minden más is hanyatlott azzal együtt. A bandák erősek voltak, LuHan pedig félt. Napról napra egyre jobban...
  Én pedig nem tehettem semmit. Segíteni szerettem volna, mindennél jobban vágytam arra, hogy ott lehessek mellette. Azonban, ha megvédtem, kedves, álmos hangján közölte velem, semmi szüksége rám és többet ne csináljam ezt. Minden alkalommal rábólintottam, aztán újra megjelentem, amikor csak lehetőségem volt rá. Ő pedig megint elküldött.
  Tudtam, hogy nem lehetek mindig vele, amikor valami baj történik, főleg így, hogy rendszerint eltaszít magától. Nyilvánvalóan nem kérte a közbenjárásomat, amibe bele kellett törődnöm... félig sikerült is.
  Nem kerülte el a figyelmem, hogy rosszabbodnak a dolgok. LuHan félt, ez tagadhatatlan volt. Én pedig kezdtem nagyon aggódni.
  Így volt ez azon a napon is, mikor láttam, ahogy a fiú eltűnik a mosdó ajtaja mögött. Megint a szokásos szituáció: délután, miután már mindenki hazament, besétál a mellékhelyiségbe, amiből azonnal ki tudtam következtetni, mi lesz a folytatás. Majd' fél perccel később még két srác is eltűnt a mosdóban...
  Megfordult a fejemben, hogy elsétálok. Vállat vonok, s egyszerűen elindulok hazafelé, ahogy azelőtt is tennem kellett volna. Igazából nem tudtam eldönteni, egyáltalán szégyelljem-e magamat ez a gondolatom miatt... elvégre nem érek el semmit. Nem hazudott; én ártok neki a legtöbbet, amit bár elképesztően nehéz belátni, nincs más választásom. Igaza van.
  Természetesen, ahogy már sokadjára, akkor sem hallgattam az eszemre...
  Mint akit villámcsapás ért, megrándultam, s hirtelen a vécé felé fordultam. Míg én magammal harcolok, LuHan egyedül van. Már percek óta...
  Abban a pillanatban elindultam a mosdó felé.
  Kisebb puffanásokat lehetett hallani a falakon túlról, éreztem, ahogy ismét elborul az agyam... megfeszült a testem, mikor dühösen fújtatja szinte feltéptem az ajtót. Nem gondolkodtam, hiszen felesleges volt. Idegesen rontottam rá a két ökörre, akik rám se hederítve ütötték meg újra és újra a gyenge fiút.
  Egy csapás, egy rúgás, egy gúnyos szó... szinte nem is fogtam fel, mit tettek. Egyszerűen a falnak taszítottam mindkettőt, nem törődve azzal, mekkorát nyekkennek.
  Nem, nem voltam a legerősebb. Közel sem. Tekintélyem volt, amit a bandám nélkül is tudott mindenki – nekem nem kellett harcolnom. Legalábbis ezekkel a senkikkel biztosan nem... a halálos ítéletüket írnák alá, ha hozzám érnének, ez minden alacsonyabb rendűre vonatkozott. Bár, ahogy elnéztem őket...
  Nem is kéne vezérnek lennem.
  – El. Most...
  Szavaim nem hatottak: az egyik fenyegetően elindult felém, már épp szólásra nyitotta a száját, mire azonnal elkaptam a torkát.
  Rémülten nyögött egyet, kicsi szemei a duplájára tágultak...
  – Most! – Nem engedtem. Ujjaim egyre jobban szorították, tudtam, ha csak egy fél centivel feljebbi pontot nyomok meg, elájul. De megkíméltem.
  Idegtől remegve elengedtem, löktem rajta egyet búcsúzóul, amekkorát csak lehetett. Bár többet felé sem pillantottam, hallottam, ahogy tántorogva elsétál a falhoz, hátát nekidöntve az egyetlen támaszának. Csak nem arra számítottál, hogy a társad majd segíteni fog...?
  Szerencsére már nem kellett nekik több, egy szó nélkül elhagyták a mosdót, bevágva maguk mögött az ajtót. Olyan volt, mintha ezzel fenyegetni akarnának – éreztem a haragjukat, ott élt minden mozdulatukban: hangos, dübörgő léptek, fújtatás, ajtócsapkodás... mintha számítana valamit. Mintha érnének valamit.
  Aztán LuHanra pillantottam. Ez gyors volt...
  Tekintetem nem lágyult el úgy, ahogy szokott, egyáltalán nem. Összeszűkült szemekkel méregettem, rá is éppúgy mérges voltam, mint azokra a senkikre, akik az előbb még itt játszották az eszüket. Csak annyit kellene tennie, hogy enged nekem. Nem várom el, hogy megkérjen rá, védjem, nem várom el, hogy megköszönje, meghálálja bármivel is. Szavak nélkül ajánlottam fel magam, nem is szeretnék érte hasztalan mondatokat.
  Egy kedves pillantás, és a világ legboldogabb emberévé tudna tenni. Csupán ott a baj, hogy ez neki nem igazán akaródzik.
  – Minden oké? – kérdeztem halkan, közömbös hangon. Ezúttal nem voltam képes lenyugodni... idegesített, hogy nem hajlandó a szemembe nézni, hanem egyszerűen csak bambult maga elé, mintha nem most kergettem volna el a bántalmazóit. Akik már nem is érdekeltek... miattuk már nem tudtam felhergelni magam.
  Lábait felhúzta, kezei az ölében pihentek, fejét lehajtotta, így arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Szinte biztos, hogy ha rám pillant, ugyanazt az érzelemmentes fiút fogom látni, akit mindig, mégis ezt akartam.
  – Igen.
  – Nem óhajtasz idenézni?
  – Menj el...
  Hangjában apró, alig észrevehető kérést véltem felfedezni. Ezúttal is úgy beszélt, mint akkor, mikor először mentettem meg: halkan, úgy, mintha nem is ebben a világban lenne, mintha nem is idevaló lenne. De most volt benne valami. Valami, ami megrémisztett, s olyan deja vu érzést keltett bennem, hogy abba beleborzongtam. Soha nem parancsolt vagy követelt, soha nem könyörgött, azonban fojtott szavainak kicsiny visszhangja kérlelést csengett a fülemben – éppen olyan, halkan, ahogyan beszélt, és éppen olyan tisztán is.
  Végigjárta testemet a remegés, dühöm nem párolgott el, de egy másik érzés is költözött mellé: aggodalmam újra visszatért, szeretetem összemosódott a haragommal, ami talán az eddigi legveszélyesebb énemet hozta a felszínre. Nem tudtam, szidjam vagy csak hagyjam ott, magamhoz öleljem vagy lökjem el... ezek mindegyikét szerettem volna egyszerre, s egy másodpercre tényleg azt hittem, az én fejemben lehet nagyobb zavar, mint az övében.
  Leguggoltam elé.
  Tudtam, hogy ez egyszer már megtörtént... és biztos vagyok benne, hogy ő is erre gondolt. A gyomrom ismét összeszorult, idegességgel vegyes érzelgősségemet nem tudtam hová tenni.
  – Miért? Nézz rám, LuHan!
  – Mert arra kértelek, hogy távozz.
  – Remegsz... – Hangom suttogássá halkult, mikor észrevettem, hogy vállai kissé reszketnek.
  – Igen.
  – Félsz?
  – Nem.
  – Hazudsz?
  – Igen.
  Még mindig nem merte rám emelni a tekintetét, tovább fürkészte ölében fekvő kezeit.
  Arra gondoltam, mindig is tehetetlen voltam a közelében, de ennyire még sosem. Fogalmam sem volt róla, mit tehetnék, mondhatnék neki... hisz mi csak szavakkal kommunikálunk. Még azokkal is alig... de ő nem mosolyog, mimikája semmit nem árul el, az érintéseket nem engedi... akkor hogy máshogy? Nekünk csak üres mondatok maradtak.
  – Miért nem nézel a szemembe? Miért hazudsz?
  – Nem akarok...
  – Tőlem miért félsz?
  – Nem félek tőled.
  – Akkor emeld fel a fejed...! – Lassan felemeltem az egyik kezem, hogy magam felé fordíthassam az arcát, csak pár milliméterre lehettem tőle, amikor elhúzódott. Erre nagyot sóhajtva tudatosítottam magamban: csak szavak. Soha nem lesz több. Egy kicsivel sem.
  Egy pillanatra behunyta a szemeit, nyelt egyet. Aztán egy hirtelen mozdulattal felém kapta a fejét.
  Hátrahőköltem a látványtól...
  Félelemtől csillogó pillantása bizonytalanabb volt egy űzött vadénál, kétségbeesettebb, reménytelenebb, s legbelül, a legmélyén sokkal könyörgőbb is. Láttam benne az értetlenséget, a tehetetlen dühöt, melyben mindketten osztoztunk. Vajon én is így nézhettem rá...? Vajon van még embernek ilyen beszédes szeme?
  Ekkor kinyújtotta a lábait, kezeit maga mellé ejtette a földre.
  Egy újabb tett, melytől meglepett nyögés szakadt föl belőlem: ingének utolsó néhány gombja feltépve, nadrágjának cipzárja szétszaggatva. Alhasán egy hosszú, de alig látható vágás volt, úgy tűnt, mintha csak felhorzsolták volna a bőrét. Vér éppen csak szivárgott belőle, azt hiszem, talán nem is késsel sebezték meg.
  De akkor nem is ez számított.
  Elborzadtam... tudtam, azonnal tudtam, mégis miért történhetett, viszont képtelen voltam felfogni.      Hogy merhették ezt tenni...? Miféle megszégyenítés ez...?
  Egyszerűen lefagytam. Érzékeltem, hogy még mindig engem figyel ugyanazzal az űzött tekintetével, mégsem reagáltam. Az agyam kattogott, lázasan kereste a megoldást, a magyarázatot, azonban egyfolytában ugyanoda jutottam: sehova... ismét a nullán voltam, úgy ahogy eddig is. Nem értettem, hogy süllyedhettünk idáig... és abban sem vagyok biztos, hogy valójában meg akartam tudni.
  Undorodtam. Hiszen én is egy ilyen bandát irányítottam... mi még ismertük, mi az a tisztelet, mi a kegyelem és a szent. Már ha léteznek még itt ezek a szavak...
  – Nem ússzák meg – suttogtam.
  – Dehogynem.
  – Soha. Te pedig védelmet kapsz. Ha tetszik, ha nem.
  – Semmi sincs ingyen. És én nem tudok fizetni.
  Lehajtottam a fejem.
  Olyan gondolatok cikáztak az agyamban, melyektől képtelenség volt szabadulni... képek, pillanatok róla, róla, akiről ilyesmit még képzelnem sem volt szabad. Mégis, ahogy kimondta azokat a szavakat... Édes jelenetek tűntek fel előttem, amint keskeny válláról lehúzom az inget, amint karcsú derekát átölelve húzom az ölembe, amint apró teste elveszik az enyém alatt... mert akartam ezt.
  LuHan talán egészen mást értett a fizetség alatt, sőt... egyértelműen mást értett, én viszont nem szerettem volna mást. Igazából eszembe sem jutott, hogy kérjek valamit cserébe. De azzal az utolsó két mondatával megmozgatott bennem valamit – valamit, amit nagyon el szerettem volna titkolni előle. Féltem attól, mi várhat még itt rá ezek után, de legbelül én is erre vágytam, csupán nem ilyen formában. Ezt be kellett ismernem...
  Bármilyen undorító vagyok, olyasmit kívántam tőle, amit épeszű ember nem teljesítene, és nem is kéretném tőle. De...
  Nem mertem a szemébe nézni. Rettegtem, hogy meglátja a gondolataimat, hogy kitalálja, mit szeretnék tőle, s megvet érte. Jobban, mint én saját magamat.
  – Az egész bandám melletted áll...
  – Miért cserébe?
  Behunytam a szemeimet. A bűntudatom már akkor is előtört, a lelkiismeretem mardosott belülről, holott igazából akkor még semmit sem fogtam föl. Fogalmam sem volt róla, mekkorák a szavaim súlya... a józan eszem elszállt, s egy ismeretlen, furcsa érzés irányított helyette: olyasvalami, aminek nem lenne szabad, olyasvalami, ami mindent tönkretehet. Én mégis engedtem neki...
  – LuHan... - suttogtam rekedten, mire nem felelt. Talán látja...? Talán már tudja...? Érzi, mire vágyom...? - Feküdj le velem...”

  Akkor még nem bántam igazán. Nem mertem arcára pillantani... nem is fogtam föl, hogy ezzel mit műveltem, mennyi mindent rontottam el teljesen és egyben visszafordíthatatlanul. Hiszen tudtam, hogy elfogadja az ajánlatomat. Nincs más lehetősége...