4. Fejezet

    ( Sziasztok!^^
  Akárki akármi hibát talál, kérem, jelezze - ugyanis nem volt se időm, se erőm már átnézni, úgyhogy elképzelhetők itt kisebb-nagyobb problémák! :/ Azért remélem, tetszeni fog!
  Jó olvasást!^^ :) )



JongIn pov:

  Halkan sóhajtottam.
  Tekintetem az utca másik oldalára szegeződött, csak bámultam a semmibe: beszélgető emberek hordája, cipők koppanása a járdán, autók zúgása az úttesten... elképesztően nehezen fogytak lábam alatt a méterek, a kétoldalt lévő háztömbök csigalassúsággal vánszorogtak. Mintha az épületek mentek volna valahová, nem pedig az én lábam vinne előre, mintha minden más mozgott volna, csupán én állnék egy helyben.
  Lelassult az idő? Létezik egyáltalán ilyen?
  Mert nagyon is úgy éreztem, hogy a máskor alig negyedórára lévő lakás most mérföldekre van innét, órákra, melyek máskor másodpercként tűnnek el fölöttem. Azonban nem csak hazaérni volt örökkévalóság...
  Tudtam, ha benyitok a tágas lakásba, felsietek az emeletre, belépek a szobámba, ugyanott tartok majd, mint most. Az idő nem akar majd gyorsabban telni, az éj nem akar majd pillanatokon belül elérkezni. Még várnom kell, és ez a várakozás már reggel óta tépázza az idegeimet, kicsit olyan, mintha a türelmetlenségem madzagon rángatná az órákat; mikor eltelne egy óra, visszahúzza a mutatót, ezzel az agyamat is tovább húzva.
  – Ember, esküszöm, itt hagylak! Tudod te, mióta magyarázok itt neked?! – rántott vissza hirtelen a valóságba SeHun, mire az ütő is megállt bennem.
  Hogy én mennyire unom ezeket az órás hasonlatokat...
  – Figyelek, persze, ne haragudj. Csak fáradt vagyok.
  – Efelől nincs kétségem, megnyugodhatsz – elhúzta a száját. – Reggel óta olyan vagy, mint egy döglött hintaló... mi bajod van?
  – Döglött hintaló... köszönöm. Fáradtság, SeHun, ne gondolj semmi komolyra.

  – Tudod... az a baj, hogy a mi barátságunk túl régóta tart ahhoz, hogy ne vegyem észre, amikor valami miatt nem bámulod a lányok seggét.
  Szörnyülködve pillantottam rá, mire elnevette magát:
  – Na mi az? Másra számítottál?
  – Téged nem lehet elég régóta ismerni... – mondtam, majd ismét az elém táruló utca képét kezdtem el vizslatni. Örültem neki, hogy barátom talán mégsem ismer annyira jól, mint gondolja, s fogalma sincs, mi járhat a fejemben. Mert ha tudná, hogy miért vagyok ilyen kába egész nap...
  Most őszintén! Még én magam se akarom elhinni, nem még más! Kiakadna, ha rájönne, hogy hol járok gondolatban: már rég beleképzeltem magam az éjszakába, ahol ma látni fogom LuHant. Az éjszakába, amit megígért nekem, amit minden héten át fogok élni vele. És amiről másnak nem kell tudnia... a mi titkunk a sötétségé marad. Örökre.
  – De komolyan, mondd már, mi aggaszt! A bandával kapcsolatos? Otthoni gondok?
  – Nem, semmi különös. Kicsit nyomottabb a hangulatom, de hétfőre kutyabajom se lesz.
  – Akkor okés... ismételten elhúzta a száját, s látva, hogy úgysem mondok semmit, inkább nem firtatta a témát. Ehelyett elkezdett megint fecsegni mindenféléről, ami csak eszébe jutott: az irodalom egyesének történetéről, a húga tegnapi nyávogásáról, a filmről, amit nemrég nézett meg... fél füllel hallottam, s talán félig fel is fogtam, amit mesélt, de már megint máshol jártam.
  Kissé szégyelltem is magam a viselkedésem miatt, hiszen egyrészt teljesen feleslegesen vagyok ilyen, másrészt szegény SeHunra sem figyeltem, aki nagy beleéléssel beszélt hozzám. Ha kérdez valamit a témával kapcsolatban... tuti kicsinál az utca közepén, ha rájön, ismételten nem hallottam egy szavát sem.
  Bár kétlem, hogy ne tudná, magában társalog...


  Végül egy „Na jól van, nekem hétfőre hozd rendbe magad, mert rohadt szarul nézel ki!” mondattal elbúcsúzott tőlem, mikor útjaink szétváltak, s ő balra ment, én jobbra. Onnantól kezdve teljes némaságba burkolózva tettem meg azt a pár háztömbnyi távolságot, ami még köztem és az otthonom között állt.
  Innentől kezdve pedig életem leghosszabb hat órája következett... Én tényleg mindent megtettem, hogy múljon az idő: hazaérve ettem, tévéztem, megcsináltam a kötelező házimunkákat, leckét írtam, kínomban még a szobám takarításának is nekiláttam. Pedig valljuk be, ez azért nem semmi teljesítmény tőlem. Rendben, hogy tanulni hajlandó vagyok, viszont a rendrakás... erre csak azt mondom, nem illik egy bandavezérhez.
  Igen, lusta vagyok...
  De ez egyszer muszáj volt kivételt tennem. Még ha örökkévalóságnak is tűnik, míg LuHan késő este beállít ide, akkor is szeretném addigra élhetővé tenni a szobámat. Tekintve, hogy nem egy filmben vagyunk, ahol az éjszaka kellős közepén valaki csak úgy besurran az erkélyajtón, sötétségben, és nem is esik pofára semmiben. Villanyt kell majd kapcsolnom, legalább a kis éjjeli lámpámat égve fogom hagyni. Nem lenne szép kezdés, ha hanyatt vágná magát valamelyik bútoromban.
  Jézusom, JongIn... Neked már a viccelődés sem megy.
  Ilyen gondolatokkal telt a késő délutánom, majd az estém is. Nem tudtam igazán mit kezdeni magammal, olyan izgalom remegett a gyomromban, amilyen eddig soha életemben. Vártam már a pillanatot, mikor belép a szobámba, de egyben rettegtem is tőle, leírhatatlanul vágytam arra, hogy magamhoz húzzam, viszont tartottam is a reakcióitól. Maga a szex nem ismeretlen vagy új dolog számomra, nem is ezzel van a gond: LuHan fiú, bármennyire is lányos az arca... és ez nem kicsit ijesztő.
  Igazából még az sem tud különösebben érdekelni, hogy a szüleim a földszinten fognak aludni, míg én vele töltöm az estét. Ha józan ésszel végiggondolom, nem valószínű, hogy észrevesznek: azt tudják, hogy időnként tovább vagyok ébren, mint ők, és mivel édesapám mindennap hajnalban kel s megy dolgozni, mire hazaér, olyan hullafáradt, hogy ha bulit csapnék se hallaná meg. Azt meg nem hiszem, hogy LuHan sikítozni fog alattam...
  Egyszóval emiatt nem izgattam magam.

  Az utolsó egy órában már csak feküdtem az ágyamban, vakon bámulva a plafont. A kis éjjeli lámpám fénye ijesztő, kivehetetlen árnyakat festett a falakra, sötét alakokat, narancssárgás háttérrel. Végtelen némaság uralkodott... szinte sípolt a fülemben a sikító csend, csupán annyit lehetett hallani, hogy időnként megmozdultam, s a lepedő összegyűrődött alattam.
  Fáradt voltam és mégsem, féltem és mégsem, türelmetlen voltam és mégsem. Szinte minden percben kellemesen megborzongtam, amikor arra gondoltam, milyenek lesznek az elkövetkező pillanatok... Magam elé képzeltem a fiú félig behunyt szemeit, az apró mosolyát ajkain, a halk sóhajait, mindenét... törékeny kis testének emlékképei jólestek elmémnek, lehunytam pilláimat, így ábrándozva róla.
  Hallottam a takaró hangját, amint leesett a földre, hallottam izzadtságtól síkos bőrünk összesimulását, a csókokkal elfojtott édes nyögéseket... kezdtem érezni, hogy már lassan kevés a képzelődés a testemnek, és valós érintéseket akar. De nem tudtam szabadulni a kínzóan élethű képektől: kezei a hajamba markoltak, míg én finoman csókolgattam a combjait, fejét hátravetette, mikor tiltott helyekre tévedt a nyelvem...
  Álmodozásomból az rántott ki, amikor valójában hangokat hallottam – valaki halkan kinyitotta az erkélyajtót, óvatosan besurranva rajta.
  Szemeim azonnal kipattantak, a gyomrom sokadjára is összeszorult, ahogy felé kaptam a fejem.   Még láttam, jobban behúzza a függönyt, nehogy bárki is bepillanthasson ide, majd felém fordult. Tekintete üresen meredt rám, testtartása enyhén feszültnek tűnt, de semmi más jelét nem adta, hogy akár kicsit is ideges lenne. Olyan volt, mint mindennap – egy egyszerű hétköznap, amikor csak iskolába megy... nem pedig „fizet”...
  Felkeltem az ágyról, s lassú léptekkel indultam meg felé, torkomban dobogó szívvel. Ő egy egyszerű inget viselt farmerral, azzal sem nagyon foglalkozott, hogy a gallérját megigazítsa: végigpillantottam a kissé átlátszó anyagon, s az elmúlt pár percben nem tudom hanyadjára, megborzongtam.
  Úgy tűnt, amúgy is hófehér bőre még sápadtabb, ahogy az ing rásimult felsőtestére, a gyenge fény megcsillant a ruhadarab selymes anyagán. Láttam karcsú alakját, vékonyka karjait, és gyengébbnek, gyengébbnek tűnt, mint valaha. Mint egy nádszál a tó partján: kihúzza magát, teste feszes, hajlíthatatlan – de nem törhetetlen.
  Nagyot nyelve végre felé mozdultam; ő meg sem moccant, csupán én közeledtem, már-már számomra is kínzóan lassú tempóban. Ahogy léptem, a szívem úgy dobogott még hangosabban, ahogy fogyott közöttünk a távolság, a gyomrom úgy rándult össze még jobban. Aztán a méterek centiméterekbe hajlottak, a centik lassan elvesztek a semmibe... és ott álltam mögötte, mellkasom enyhén súrolta a hátát.
  Annyit vártam erre a pillanatra...
  Kezem óvakodva érintette meg az ing lágy anyagát, majd rásimult LuHan hátára. Átkúszott a mellkasára, ahol egyenként kezdte kipattintani a gombokat.
  Egy...
  Néhány ujjammal leheletfinoman végigsimítottam a szabaddá vált részt, kicsit kiálló kulcscsontjain is végigtáncoltattam őket.
  Kettő...
  Mellkasára téve a tenyerem éreztem forró bőrének selymes tapintását, szívének nagy dobbanásait.
  Három...
  Bordáira tapasztottam övéhez képest nagy kezemet, vigyázva cirógatva, kényeztetve őt ott.
  Négy...
  Hasára siklottak ujjaim, érezve a kisebb sebeket, apró hegeket... melyek egykor mély, vérző sebek voltak, s csoda, hogy volt idejük begyógyulni. Hogy nem szakadtak fel újra és újra, napról napra.
Mindezek ellenére olyan nyugalom és kellemes borzongás töltött el, hogy a végtagjaim elernyedtek, szemeimet félig behunytam, s úgy tűnt, nincs már itt akadály. Nincs már itt fal, amelyet le kéne dönteni, nincs ellenállás, nincs semmi, ami elronthatná ezt a percet.
  Bár, mikor bőröm az övéhez simult, mintha áramütés ért volna – végigjárta mindenemet, többet követelt, akart... mégis megnyugtatott. Én pedig engedtem neki.
  Egy lágy, bágyadt mosollyal elkezdtem lehúzni róla az inget, lassan, hogy éppen csak a válla látszódjon még. Abban a pillanatban ajkaim rátapadtak, kedvesen csókolgatva ott, bejárva az utat a nyaka felé, kissé áttértem lapockájára is... majd még lejjebb húztam az anyagot, teljesen lesimogatva felsőtestéről, végre felfedve az egész hátát. A ruhadarab halk surranással a padlóra hullott, összegyűrődve, már semmit sem érve. Nem törődtem azzal, hová esik, szemeim elé tárult keskeny valója, gerincvonalának íve, kerek kis vállainak látványa... és eltörpült mellette minden más.
  Sovány és gyenge, sebes, meggyötört... de az övé volt. Minden apró karcolást, heget végigcsókolgattam a hátán, ki akartam simítani belőle minden fájdalmat és szomorúságot, hozzátapadtam, kiölve a teljes elhagyatottság érzését. Nem tudhattam, mi esne neki igazán jól, én mindenhol érintettem, a nyakát puszilgattam, finoman fújtattam édes bőrére. Hallanom kellett, hogy élvezi, hogy jó, amit teszek vele – noha egyetlen hang sem hagyta el a száját, saját sóhajaimat is az ő reakcióinak tudtam be.
  Megborzongva szántottam végig nyelvemmel nyakának vonalán, megtalálva a füle alatti érzékeny bőrt, nem bírtam ki, gyöngéden beleharaptam. Mozdulataim egyre gyorsabbak lettek, nem váltam durvává, azonban a testem többet kívánt, sokkal többet. Bejártam állkapcsát kicsiny harapásaimmal, tenyereim mohón siklottak hasfalára, kitapintva minden pontját, megismerve minden részét, elbódítva azt a maradék józan eszemet is.
  Egy pillanat alatt kibújtam a felsőmből, meztelen mellkasomat ismét nekinyomtam, egyre több és több kéjes sóhajt hallatva. Megszűnt létezni a körülöttem lévő világ – nem volt véges és végtelen, élő vagy élettelen, fény vagy sötét, a testemben szilánkok robbantak, a vérem vészesen száguldott bennem, forrón, sóváran, mint még soha. Nem számítottak a szabályok, lehetséges és lehetetlen, ő egy olyan univerzumba juttatott, ahol nem voltak törvények. Bizsergés, égető tűz, káprázat költözött belém, olyasvalami, amit csak tőle kaphattam meg.

  Hangosan zihálva magam felé fordítottam, kitágult pupillákkal végigmértem mindenét. Szemei megcsillantak a félhomályban, mellkasa ütemesen emelkedett fel-le, ajkai enyhén elnyíltak...      Gyengéden elmosolyodtam a látványra, bennem élt a sürgető vágy, hogy kitulajdoníthassam őt, mégis másként cselekedtem: gondoskodóan öleltem magamhoz, lassan az ágy felé lépkedve vele.    Behunyt szemekkel suttogtam a fülébe, csak édes kis semmiségeket, csak jelentéktelen szavakat, melyeknek nem is az értelmében volt a jelentés. Nyugtattam, azt mondtam, vigyázok rá, ne féljen, miközben lefektettem a puha takarók közé.
  Könnyű teste alatt kissé besüppedt az ágy, elmerült a tollpaplan puha anyagában, karjait talán akaratlanul széttárva, mire én belesimultam hívogató ölelésébe. Forró testem ismét az övéhez tapadt, áramütéssel végigszántva a gerincemen, elmosva a gondolataimat, fokozva azon gyengéd érzelmeimet, amiket azelőtt sosem éreztem.
  Felemeltem a fejem, szemeimet üres tekintetébe fúrtam, láttam valamit benne – nem volt szeretet, egyáltalán nem, de érzelem volt, tiszta érzelem, amit én őszinte szerelemnek gondoltam. Mert gyönyörű volt, mint mindig... és ez a szépséges szempár csak az enyém lehet. Lepillantottam ajkaira, azokra a sápadt ajkakra, amikre hónapok óta sóvárogtam.
  Felcsillanó, mohó tekintettel hajoltam le hozzá – lassan, mintha türelmetlenségemmel tönkretehetném ezeket a csodálatos perceket. Csupán milliméterek választottak el tőle, kicsiny távolság, hogy megkaphassam mindazt, amit csak kívántam.
  Nem hunytam be a szemeimet, mikor megtörtént. Szám az övéhez ért, pillantásommal LuHanét kerestem, amikor lágyan puszilgattam finom ajkát. Az édes érzés átjárta tagjaimat, az ellenállhatatlan vágyakozás belém költözött, a szívembe zárta magát, s nem is akart eltávozni onnét. Míg meg nem kapom őt...
  Hozzáállásom szinte másodpercenként változott; hol vadul beléharaptam, hol szeretően kóstolgattam, közben végig rezzenéstelen arcát figyelve. Bármilyen érzelem tükröződött rajta, bármit is mutatott, gyönyörűnek tűnt, utánozhatatlannak, olyannak, amilyenre más egyszerűen képtelen. És én ezt szerettem volna... állandóan ezt a fájóan szép arcot nézni.
  Válaszra várva nyaltam meg alsó ajkát, mire egy apró kis rést hagyott nekem, amin nyelvem beszökhetett izmához. Nem mozdult, nem felelt kényeztetésemre, én mégis még jobban hozzábújva élveztem csókjának minden minutumát. Édes volt, óvatos de olykor vad és gyors, majd lelassult, kedvessé vált, aztán újra követelő lettem.
  Kezem kitapogatva testén az utat lekúszott alhasához, onnét nadrágjának széléhez, érezve kicsit kiálló csípőcsontját. Telhetetlenül simítottam ágyékára, megmarkolva ernyedt férfiasságát, mire hirtelen megfeszült.
  Összeszorította a lábait, nem tolt el, nem fordult el, de azonnal tudtam, erre még várnom kell. Így lejjebb merészkedtem, combjait simogattam, eközben ajkaim is felfedezőútra indultak: kitulajdonítottam egész mellkasát, végignyaltam kulcscsontjain, játékosan harapdáltam hasának puha bőrét, mire apró rezdüléseket kaptam viszonzásul. Számmal bejártam az utolsó szabadon maradt kis bőrfelületet is rajta, majd félve, de áttértem a még nadrággal fedett részre.
  Tenyereim belsőcombjára tévedtek, vészesen közel ágyékához, épp úgy, ahogy a fejem is tiltott területekre merészkedett. Lassú voltam, nem szerettem volna, ha megint elhúzódna, ezért kedvesen csókolgattam, simogattam, megnyugvásában reménykedve.
  Azonban teste ismét összerándult.
  Lábait azonnal felhúzta, kezeivel eltakarta magát – nem volt szégyenlős, védte magát.
  – Ez nekem nem megy... - nyögte halkan, majd felült. Sápadt arcára árnyék vetődött, védekező testtartása pedig egy pillanat alatt megtörte az eddig uralkodó varázst. Feszülten fészkelődött, láttam, hogy most egyik póz se lenne kényelmes; és ezen nem lehet csodálkozni.
  Már megint olyan hirtelen tisztult ki az agyam – ahogy LuHan jelenlétében unalmasan sokadjára szokott – hogy egész beleszédültem. Fókuszálatlanul bámultam arcára, valahogy a gatyámban keletkezett problémák nem is számítottak annyira fontosnak, noha minden érintés ott égette a bőrömet. Féltem, hogy ez az érzés nem fog egyhamar elmúlni...
  – Semmi gond... - nyögtem rekedten, mire hirtelen rám kapta űzött tekintetét. Kereste a magyarázatot az arcomon, az okot arra, miért nem erőszakolom meg egyszerűen, hiszen arra készültem. Miért nem esek neki, verem bele az ágyba, ahogy azt elképzelte rólam... hiszen arra készültem.
  – Mi van...?
  – Semmi gond.
  – Legközelebb összeszedem magam. - Nehézkesen felállt, kicsit megingott, de aztán ismét kiegyenesedett. Vett egy mély levegőt, felemelte hanyagul a padlóra dobott ingét, magára vette, és babrálni kezdett a gombokkal.
  Én nem mozdultam, az összegyűrt ágyneműt figyeltem teljesen megsemmisülten. Mert igen... egy rohadt szemét vagy, Kim JongIn. Elmúlt minden kellemes érzés, a jóleső bizsergés hidegrázásba futott át, az eddigi édes íz helyére a számba keserű költözött, az előbb még oly gyönyörűnek tartott pillantásban már láttam azt a végtelen ürességet, amivel rám nézett. Ennyit számított az, hogy a köd ellepte az agyam... elfedte a valóságot, abba az ismeretlen világba repített, amit LuHan soha nem fog nekem megadni. Fogalmam sincs, milyen hely ez akkor... de utólag borzalmas.
  És legfőképp undorító.
  – Ne haragudj... - suttogtam.
  Elindult az erkélyajtó felé, kezét már rátette a kilincsre, de még egyszer visza fordult:
  – Összetaposhatsz, nekem nem fáj, nem is érdekel. Felesleges a bűntudatod. Én soha ne haragszom, sem rád, sem másra.
  Azzal kilépett a szobámból...



  Aznap éjjel jöttem rá, hogy mennyi mindenre oda sem figyeltem. Fel sem fogtam, hogy egyik pillanatról a másikra lettem meleg, hogy egyszerűen kényszerítek egy fiút arra, szeressen, hogy felfordult az életem, undorító vagyok. És a legrosszabb, hogy minden felismerés ellenére nem vontam vissza az ajánlatomat. Akartam ezt... jobban, mint eddig bármit. Nem borultam ki, nem tettem semmit, csupán álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, kezdve megismerni azt a szörnyeteget, amely bennem lakozik...