7. Fejezet

  (Sziasztok!^^
  Nagy nehezen összedobtam ezt a részt is – na átnézve nincs, szóval hiba lehet benne. Kizárt, hogy ne legyen... O_o Tényleg egy elég nehéz rész volt, fogalmam sincs, miért, de megszenvedtem vele, mire mindent leírtam.
  Nem tudom, érződik-e is rajta, hogy vért izzadtam közben, valószínűleg igen... viszont remélem, tetszeni fog, és most már legalább kijelenthetem, elkezdem kibogozni a szálakat. :D Lesznek itt még bonyodalmak bőven, azonban már én is idejét látom annak, hogy magyarázkodni kezdjek. Örülnék a véleményeteknek! :)
  Jó olvasást!^^)

  ChanYeol pov:

  – Csatlakozz hozzám...   A teste megrezzent, a levegő megfagyott, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy pillanatra mintha jeges karmok vájtak volna a hátamba, mintha az ő teste is kővé dermedt volna... láttam minden egyes rezdülését, megfeszült izmai alig észrevehető remegését, éreztem a bennem pusztító fagy éles fájdalmát.
  És egy másodperc alatt múlt el mindez.
  Fellélegeztem, a gyilkos karmok kihúzódtak belőlem, hagyták a testem ernyedten összeesni... és valóban, olyan volt, mintha a hátam fáradna, kissé előregörnyedtem. A hideg hamarosan eltűnt, az ő tartása is higgadtabbá változott, reszketése abbamaradt, fejét felemelte, egyszerűen kihúzta magát.
  A kínos csend még mindig ott lebegett a helyiségben, a fülem sípolt, a szám kiszáradt, s csak a válaszra vártam.
  – Tudod a válaszomat. Akkor miért kérded?
  Hangja halkan szólalt fel – ahogy mindig. Semmi nyoma már a félelemnek, meglepettségnek, vagy bárminek, amit emberi érzelemnek lehet nevezni. Talán a kedvessége... ez az, amit mindig, minden helyzetben megőriz. Őszintén csilingelt szavaiban a jóindulat, hiába lehettek volna mondatai bunkók és gúnyosak... ő arra nem képes. Mosolyát még senki sem láthatta, de sohasem sértett meg senkit, sosem viselkedett kelletlenül vagy lenézően, teljesen kizárta annak a lehetőségét, hogy valakit a szavaival bántson.
 Bevallom, nem tudtam, ezt tisztelnem kellene-e, vagy sem...
  – Szerintem még te sem tudod a választ.
  – Egyértelműen nemet mondok. – Kicsit távolabb lépett, őzike szemeit mélyen az enyémbe fúrta. – Miért kérdezted? Semmi értelmét nem látom.
  – Előnyös lenne neked, ha csatlakoznál. Nem kellene JongInra várnod minden pillanatban.
  – Azt hiszem, mondtam már; én sohasem számítok rá.
  – De tudod, hogy meg fog menteni. – Álltam a pillantását, higgadtan figyeltem hófehér arcát.     Mosolyom ugyan kicsit lehervadt, de nem annyira, hogy magabiztosságom eltűnjön, így nem foglalkoztam vele: meg akartam őt győzni. Nem kellett most az álca, nem kellett semmi más, csak kitartás és szavak.
  Nem vettem biztosra a sikert – egyáltalán nem. Semleges érzelmeim támadtak ezzel kapcsolatban, az eszem dolgozott a következő és a következő mondaton, azonban nem aggódtam. Ha ezúttal nem sikerül a dolog, menni fog legközelebb, ha most elszúrom, legközelebb nem fogom. Okos fiú, ezt ragoznom sem szükséges, meg fogja érteni, mit akarok. És azonnal tudni fogja, hogy bele kell mennie.
  – Jobb esetben – jegyeztem meg mellékesen.
  – Vagy nem. Nem számíthatok mindig másra, akkor nem élnék sokáig.
  – Miért, magadra számíthatsz? Megvereted magad. JongInnal legalább annyit elértél, hogy még haza tudsz menni a saját lábadon. És ennyi. Nincs tovább.

  – Igen, számítok magamra – bólintott. – Előbb, mint arra, akit nem is ismerek.
  – Bolond vagy.
  – Te pedig még mindig nem válaszoltál az én kérdésemre. Miért szeretnéd, hogy csatlakozzak?
  Csend.
  Jobbnak láttam, ha mégiscsak előveszem a mosolyom, hátha hatással lesz. Nem csupán rá... saját magamnak is adok vele egy nagy adag magabiztosságot, és azonnal több a sikerem a tőle.
  Csend.
  Nem voltam biztos benne, kimondjam-e. Egyelőre nem lenne előnyös, ha pontosan értene mindent, nem engedhetek betekintést mindenbe. Viszont nem fogok hazudni. Szemét vagyok, gúnyos és idegesítő, viszont pont neki nem leszek hajlandó kitalálni valami mentséget.
  Csend.
  Nem? Akkor meg mit akarsz mondani, ChanYeol? Ott az a híres eszed a fejedben, miért nem használod? Istenem... mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem a kemény fiút kellene játszanom. Kényelmes álca, de valljuk be, még nekem is idegölő tud lenni, ha rám erőltetik.
  Csend... kuss és kész!
  – Nem is azzal kezded, hogy ez neked miért előny? Mert én nem hiszem, hogy minden pozitívumát látod ennek a lehetőségnek.
  – Konkrétan egyetlen pozitívumát sem látom.
  – Akkor vegyük sorban! – Felvontam a szemöldököm. Na jó... azért nem teljesen haszontalan az ajánlatom, már ha az ő szemszögéből nézzük. Kezdjük ott, hogy mivel JongInnal nem megy sokra, mindjárt előnyösebb vagyok. Már ez elég ahhoz, hogy legalább egy pillanatra megforduljon a fejében az az alternatíva, miszerint a nyakamba ugrik és elfogadja minden feltételem. – Először is JongIn egyet jelent a teljes bukással, de kétlem, hogy ezt ne tudnád. Másrészt ki a fene akarna még packázni veled, ha egyszer mellettem állsz? Mindkét nagyobb banda így kilőve, a többitől meg valószínűleg szinte végleg megszabadulnál. És legfőképp, nekem sem jutna eszembe mondjuk tisztítószert folyatni az agyadba.
  Egy újabb másodperc, amikor nem szól egyikünk sem, s amikor azt hiszem, talán tényleg elgondolkodik az igazamon. Egy újabb pillanat, ami várakozással tölt el. Reményt hagy, és én ennél semmit sem gyűlölök jobban.
  – Hm, nem értem, miért lenne akkora bukás JongIn. Sosem tudtad legyőzni.
  – Talán nem... – A szemeim összeszűkültek, egy apró izom megrándult az arcomon. – De sohasem volt erősebb és nem is lesz. Nem mellékesen olyan problémái vannak, ami főleg számodra zavaró lehet. Khm, „zavaró”... - köhintettem egyet, csupán aprócska célzás gyanánt. Megérdemli az a gyerek, hogy a kis madárkája megtudjon ezt-azt róla. Ennyivel csak tartozom, ha már úgyis belekényszerítem ebbe az egészbe. Kétlem, hogy sokat érne LuHan szemében, de én próbálok kedves lenni...
  – Mire gondolsz ez alatt?
  – Tudod te azt. Nyilvánvaló.
  Erre felsóhajtott, majd hirtelen felkapta a cuccát. Még egyszer a szemembe nézett, majd megindult az ajtó felé, minden szó és reakció nélkül. Nem tudtam, utánaszóljak-e, vagy ez egyszer hagyjam elmenni... mindkettőt egyformán szerettem volna, és nem voltam biztos benne, melyik az ésszerűbb megoldás. Őszintén? Egyik se. Viszont adnom kellett valami értelmet ennek a beszélgetésnek, mivel így legfeljebb hülyének néz, mert nem tudhatja pontosan, mit akarok.
  Hehh... ChanYeol, úgy beszélsz, mintha te annyi mindent értenél... holott néhány ok még számomra sem egészen tiszta, és kezdek attól félni, hogy soha nem is lesznek azok.
  Elnéző mosollyal követtem szemeimmel alakját, míg kitárta az öltöző halványkék ajtaját. Ekkor azonban megfordult. Egy röpke pillanatra még habozott, száját kinyitotta, de nem szólt rögtön:
  – Van valami JongInban, ami benne nem olyan visszataszító, mint benned. De mindkettőtökben meg van, és mindketten tudjátok. Csupán az egyikőtök nem meri bevallani...
  Értettem a célzást.


  JongIn pov:

  Egy mély levegő, majd kortyoltam még egyet a teámból.
  – JongIn, nem igaz, hogy már megint minden szanaszét van! Hol a pizsamád? Már mióta ki kéne mosnom, de sosem találom meg ebben a kupiban!
  Halkan megköszörültem a torkom, mint aki nagyon komolyan veszi a szidást, és lesütött szemekkel iszogattam tovább az asztalom előtt ülve. Anyám fel-alá járkált a szobámban, mint a mérgezett egér, a haja égnek állt a rendetlenségtől, vékony lábaival egyfolytában a földön heverő tárgyakat kerülgette. Könyv, toll, papírgalacsin, füzet, kislámpa, kanál, doboz... én tényleg nem hittem volna, hogy lehet ennyi minden ebben a szobában, amíg szét nem dobáltam mindent. Nos... ideges voltam. Kissé...
  – Ez nem igaz... mit keres itt ez a tányér? Ezért nem találom már hetek óta a mosogatóban!
  Egy újabb megbánó sóhajt intéztem felé, aztán magam elé meredve ittam tovább. Azonban a tea csak nem fogyott, anyám csak nem akart kimenni, az este csak nem akart elérkezni. Bár az iskolából már megmenekültem, a házimunkától is félig-meddig, az idő nem rohant úgy, mint szokott.   Mindennel végeztem, éppen takarítani kéne, viszont más tényleg ne vár rám ma.
  Kezdek félni, hogy az összes péntek ilyen lesz...
  – JongIn, mikor akarsz ennek a pokolnak nekiállni?!
  – Itt van rá a hétvége, anya.
  – Persze... mindig ezt mondod. Szerinted meddig tűröm még ezt?
  – Tapasztalataim alapján minden hétvégén ugyanannyira borulsz ki. Pedig még olykor takarítok is.
  – Mikor, édes fiam, mikor? Hány hónap kellett neked ahhoz, hogy ennyi koszt összegyűjts ebben a porfészekben?!
  Itt már inkább nem tettem hozzá, hogy pár perc is elégnek bizonyult, mert valószínűleg én magam végeztem volna a kukában. Szinte szóról-szóra ugyanezeket adta elő minden alkalommal, de azért annyira szemtelen nem akartam lenni vele szemben, és valljuk be, anya elég ijesztő, ha megerőlteti magát. Magas, soványka nő, olyan hanggal, hogy a szomszéd utcában is rajtam röhögnek, amikor leszid a rendetlenségem miatt.
  Talán neki kéne állni csinálni valamit... legalább LuHant ne ebben a mocsokban fogadjam.
  – Oké, még ma elkezdem. Jó?
  – Ez a minimum, Kim JongIn! Holnap reggel az első dolgom lesz ellenőrizni! - Azzal ki is ment, hangosan becsapva maga után az ajtót. A fa nyekkent egyet, s ugyan a zár nem adta meg magát teljesen, hallottam anyám mormogását a folyosóról, miszerint nem áll szándékában újat csináltatni.
Én lehajtottam a maradék teámat, aztán valóban nekiláttam a takarításnak. Ha nem is haladtam sokat, legalább a földre leszórt tárgyakat felszedegettem, s elhelyeztem őket az asztalon, szekrényen... vagy ha nem maradt helyük, bedobtam őket valami eldugottabb kis zugba, ahonnét elsőre biztosan nem tűnnek fel. Nem jókedvemből szoktam a padlóra a pakolni... máshol nincs hely, de hát ezt anyámnak magyarázhatom!
  Így telt a délutánom.
  Aztán pár órával később lementem a szüleimhez elköszönni, megfürödtem, s lefeküdtem az ágyamba. A kislámpát felkapcsoltam, az erkélyajtót nem zártam be, a függönyt kissé elhúztam... és már megint nem tudok mit csinálni. Ahogy egy hete, most is bámulom a falat üres tekintettel, a munkával túlságosan hamar végeztem, nincs már mivel húzni az időt, a könyvek nem kötnek le, a gépem sem.
  Tanulni meg... azt meg azért mégse.
  Az agyam járt, a gondolataim nem hagytak nyugodni, ChanYeol vigyora folyton megjelent a fejemben, ami semmi jót nem jósolt. Nem tudhattam, mire készül, nem láthattam a fejébe, és kezdtem aggódni. Nagyon. Akárhogy is nézem, valahol előnyben van. Míg én azt sem tudom, mit akarok, neki kész terve van és mint mindig, mindenben biztos, mindent leellenőrzött. Felkészült, okos, megfontolt, nem úgy, ahogy most én.
  Az az opció is megfordult a fejemben, hogy talán tényleg át kéne adnom az irányítást Laynek, amíg összeszedem magam, és akkor legalább ő gondolkodhatna tiszta fejjel. Aztán beláttam, ennél nagyobb baklövést nem is követhetnék el: Yixing reális, előrelátó, ami annyit jelent, hogy lefújná az egészet és hagyná LuHant a pokolba menetelni. Ezt pedig nem engedhetem meg. Még ha egyszerűbbnek is tűnik, akkor sem.
  Inkább vállaljam, hogy vereséget szenvedek? Nem csak rólam van szó, hanem tizenegy másik emberről, akiknek nagyon nem tetszik a helyzet. Mit ne mondjak, nekem sem. De nem vehetem őket semmibe, velük is törődnöm kell, éppúgy, ahogy azzal a szerencsétlen őrülttel, akit valamiért mindenki kiszemelt magának. Kezd idegesíteni, hogy akarata ellenére nincs baj, amibe ne keveredne bele. És mint általában, most is nyakig benne van.
  Ezúttal két konkurens bandát húzva maga után.
  Kezemet a szemeim elé raktam – kezdett fájni a fejem, úgy éreztem, a vívódásaim önmagammal legyőzik a legerősebb gyulladáscsökkentő gyógyszereket is... szétrobban a fejem!
Nincs mit tenni, terv semmi, nem sétálhatok ki ebből – noha még benne sem vagyok igazán – de nem is küzdhetek akárhogy. Bármit lépek, ChanYeol magabiztossága megmarad, a taktikája mindig jó, ötlete mindig lesz ellenem.
  Talán életemben először teljesen tehetetlennek éreztem magam. Nincs senki, akivel megbeszélhetném mindezt úgy, ahogy van – a fiúknak nem igazán mesélhetek LuHanról. Persze, valamilyen szinten megtehetném, de egyelőre nem tartom jó ötletnek. Valószínűleg még nagyon sokáig nem tartom jó ötletnek... viszont így anyáék kizárva, a barátaim vagy a bandámban vannak vagy pedig csupán haverok, akiknek erről nem szeretnék beszélni.
  Megkönnyítené a dolgom, ehhez kétség sem férhet. Ott kezdődik a probléma, hogy ez feltételes módban van, ami így megint csak nem ér semmit sem...
  – Öhm... jól vagy? - hallottam meg egy halk kérdést az erkély felől, mire hirtelen kivágódtam a takaró alól.
  Egy pillanatra megszédültem a gyors mozdulattól, a szemeim fókuszálatlanul keresgéltek... egészen addig, amíg fel ne fogtam, hogy konkrétan a semmitől ijedtem meg annyira, hogy normális ember minden bizonnyal hívta volna a mentőket a képem láttán. – Nem akartalak megijeszteni.
  – Semmi gond – mondtam, majd kicsit megütögettem magam mellett a takarót, jelezve, hogy üljön le.
  Erre szinte azonnal meg is indult felém, kimért léptei lassan közeledtek az ágyam felé. Ruhájának halványkék anyaga látszottak olyan sápadtnak, mint a bőre – arra gondoltam, akár le is vehetné. Végül a fejemet megrázva elkergettem (ideiglenesen) ezeket a mocskos gondolatokat.
  – LuHan... nem keresett meg mostanában ChanYeol...?
  – De, megkeresett. Tudod jól. – Őzike szemei rám meredtek, testtartása nyugodtnak tűnt, ami kicsit megnyugtatott. Feltételezem, észrevette, hogy most nem az lesz az első, hogy rávetem magam, hanem beszélgetni szeretnék. Féltem, hogy egyetlen kérdésemre sem akar majd válaszolni... és meg is érteném. Mégis reménykedtem, próbálkoztam, hátha. Hátha hajlandó csak egy keveset mesélni magáról, csak egy kicsit közelebb enged magához.
  Szánalmas kérés, én azonban szerettem volna tudni, mi járhat a fejében, min gondolkodhat. Nem is számítottam arra, hogy komolyabb dolgok fognak itt kiderülni, de a remény akkor is bennem élt.
  – Tudom – bólintottam. – És... miért? Nem mondott semmit a terveiről? Szerintem tisztában vagy vele, mivel járhatnak a „látogatásai”.
  – Persze. Viszont nekem sem mondott semmit, nyilván. Úgyhogy nem tudok információkat.
  – Nem félsz?
  – Nem hiszem, hogy olyan tervei lennének, amiket nem élek túl.
  Erre elhallgattam. Most vagy mazochista, vagy tud valamit. De akkor miért hazudna? Ő sohasem hazudik.
  Lopva az arcára pillantottam, látványa nyugtatóan hatott rám, érzelemmentes babaarca minden apró rezdülés nélkül meredt előre. Nem hiszem, hogy ne lenne tisztában azzal, mik a következményei ChanYeol „barátkozásának”, azonban hűvössége megijesztett: mi lesz, ha ő ezt tényleg semmibe veszi? Mi van akkor, ha nem lesz hajlandó együttműködni velem?   – LuHan... – megnyaltam ajkaimat, majd felé fordultam – Válaszolnál néhány kérdésemre?

 

  Aznap jöttem rá, hogy eddig még sohasem gondoskodtam igazán a csapatomról. Sohasem volt még akkora útvesztő, amikor valóban szükségük lett volna egy vezetőre, rám... tudtam, hogy minden egyes döntésemnek végzetes következményei vannak, most fog eldőlni igazán, érek-e annyit, mint egy vezér.
  És aznap jöttem rá, hogy lehetetlen dolgot követtem el. „Kivágódni a takaró alól”... lehetetlen, mégis megtettem.